Ismeretlen érzések |18+|

~ 1 ~

Az én életem. Bármiről szívesebben beszélnék, mint erről a szívtelen, gonosz világról. Ahol egy átlag ember már rég öngyilkosságot követett volna el. De én kitartottam a végsőkig, még akkor is, amikor úgy éreztem legszívesebben itt helyben kiontanám az életem. Mióta az eszemet tudom, csak bántásnak vagyok kitéve, ami természetesen a saját szüleim hibája. Vagyis nem egészen. Mindig is magamat hibáztattam, azért ahogy bánnak velem. De mit sajnáltassam magam? Úgyse érdekel senkit, hogy min megyek keresztül. Az emberek általában csak a jó oldaladat szeretik, a másikról tudomást se akarnak venni. Csak azt a mosolygós, mindig vidám barátot látják benned, a többi nekik már csak mellékes. Ezért is nincs egy barátom se. A suliban általában egyedül vagyok, vagyis amennyire tudok, ugyanis hiába vagyok mindenkivel egy szemétláda, keresik a társaságom. Legtöbbször inkább a lányok. Utálom őket, folyton visítoznak és nagyon durván ki tudnak hozni a sodromból. Ez a mai nap se történt másképp.

Reggel 8:20

Mint szinte minden nap, megint késésben voltam a suliból. Szimpla nyugodt léptekkel mentem végig az iskola folyosóján zsebre dugott kézzel. Kissé talán sántíthattam is, ugyanis tegnap a nevelőapám szépen fogalmazva, elég jól elbánt velem. Nem félreérteni, csak valamivel le kellett vezetnie a dühét, ezért gondolt egyet, kikötözött a pincében és jó alaposra vert. Egy vágásnyom is volt a szám sarkán, amit egy sörösüveg okozott. Közömbösebben már nem is beszélhetnék erről a tettről, de már olyan szinten megszoktam, hogy mindig a boxzsákjának használ, hogy már meg se érzem.

Az osztálytermemhez lépve, kinyitottam az ajtót és nyugodt léptekkel beléptem rajta. Mindenki egy emberként fordult felém. Az irodalom tanár is (Aikawa-sensei) hitetlenkedve nézett rám az órájárá pillantva.

-Új rekord, Ichiro-san? -kérdezte gúnyosan. Nem válaszoltam neki csak a leghátsó padhoz sétáltam, ahol mindig én ülök, de most valami szemüveges nyominger foglalt helyet. Ahogy közeledtem hozzá, szemében egyre nagyobb pánik kezdett el kialakulni. Még életemben nem láttam ezt a gyereket, biztos egy új. Na, azt hiszem meg kell neki tanítanom, hogy ez kinek is a helye.

A teremben síri csönd támadt. Még a tanár se mert megszólalni, csak figyelte az eseményeket. Kezem még mindig a zsebemben volt, a kapucni pedig a fejemen. Megálltam a stréber előtt és bosszúsan ránéztem. Nem szólaltam meg, nem szokásom beszólogatni csak akkor, ha nagyon muszáj. A gyerek vette az adást és hipergyorsasággal összeszedte a cuccait és keresett magának egy másik helyet. Ledobtam magam a székre, ami a lábaimnak egész jól esett, így kissé megkönnyebbültem. Aztán már mást se csináltam, csak unottan figyeltem a tanárt, aki pár perccel később megszólalt.

-Annyival megtisztelnél, hogy leveszed a kapucnidat a fejedről? -kérdezte sóhajtva. Komolyan ez sose fog engem békén hagyni? Lerántottam magamról, majd ránéztem egy amolyan "Na mostmár békén hagynál?" nézéssel. Többet nem is kérdezett, folytatta tovább ezt a borzasztóan érdekes irodalom órát.

Az óráknak vége lett és végre szabadulhattam erről a lepratelepről. Épp egy fiútársaság mellett sétáltam volna el, amikor hirtelen rám ugrott valaki. Mi a-

-Ichiro-kuuuun! -visította egy nagyon ismerős hang. Istenem, már megint ő...
Az osztály közkedvelt, szőke ribije, aki már szerintem végigment az egész iskolán, Ayumi Kajiwara. Lassan felé fordítottam a fejem és lelkiekben felkészültem, arra ami most fog következni.

-Arra gondoltam... -kezdte, és megrebegtette hatalmas műszempilláit. -hogy mi lenne, ha eljönnél a szombati szülinapi partimra? -kérdezte csillogó szemekkel. Jaj, bármit csak ezt ne.

-Nem. -válaszoltam közömbösen. A lány meglepedtem nézett fel rám, ugyanis vagy két fejjel magasabb voltam nála.

-Mi? Mi az, hogy nem? Tök jó lesz, légysziii! -vinnyogott torkaszakadtából. Nagyot sóhajtottam. Ez úgyse fog hagyni, amíg igent nem mondok, plusz legalább nem kell otthon lennem.

-Rendben. -jelentettem ki, majd otthagytam.

Már majdnem elhagytam volna az iskola területét, amikor is az udvaron egy jókora nagy fiú banda le nem szólított.

-Hé, Ichiro! -szólított meg gondolom ennek a társaságnak a "vezére". Ja, és igen. Itt sajnos mindenki ismer engem, titokzatosságom és az éles nézésem miatt, ami, ha nem mondok meglepetést, a szüleim kovácsoltak ki belőlem. Én nem ismertem őt, láttam már, de eddig még egy szót se váltottunk.

-Hogy szedted fel a csajt? -keresztbetette karjait és a válaszomra várva árgus szemekkel figyelt, mintha nem akarna lemaradni róla. Őszintén szólva fogalmam sincs milyen csajról beszélt.

-Milyen csajt? -kérdeztem, mire értetlenül válaszra nyitotta a száját.

-Hát Ayumit. -válaszolta, mire megvilágosodtam. Azt a ribancot, aki meghívott engem a szülinapjára.

-Nem szedtem fel. Ő csak elhívott a bulijára. -mondtam és meg se várva a válaszát, elhúztam a csíkot.

A hazafelé vezető utat próbáltam a leglassabban megtenni és lenyugodni, ugyanis a szívem a torkomban dobogott a félelemtől. Minden egyes nap ez történik. Már meg kellett volna szoknom, de egyszerűen nem megy.

Hazaértem. A bejárati ajtónál állva nagy levegőt vettem és benyitottam. Anyám egy övvel a kezében várt rám az ajtón túl.

-Úgy hallottam, késtél az iskolából, taknyos kölyök. Mégis mit képzelsz te magadról, hogy te vagy a Megváltó, aki bárhonnan elkéshet? Most szembesítem veled az igazságot. Hát kurvára nem! Te csak egy semmirekellő korcs vagy, aki semmit nem fog elérni az életben! Most pedig azonnal idejössz elém! -érzéstelen arccal odaléptem elé, s hagytam, hogy addig verje szét a testem azzal az övvel, míg össze nem esek. Természetesen ott hagyott engem a földön fekve, véresen, elgyengült végtagokkal. Apám még nem volt itthon. Biztos valamelyik kocsmában csalja anyámat.

Homályos látásom ellenére valahogy feltápászkodtam a padlóról és úgy döntöttem elszököm innét, ma anyám úgyse fog kijönni a szobájából. Bicegve az ajtóhoz mentem és a kilincsre tapasztottam a kezem, majd hirtelen, egyensúlyomat elvesztve kiestem az ajtón. Sötétségbe borult a világ körülöttem, s mintha megsüketültem volna, elvesztettem a hallásom és minden életjelem. Az agyam maradt nekem, ami még ép volt, a többi csak úgy eltűnt a láthatárról...

Halihó!<3 Aki nem ismerne, én Fanni vagyok, és itt lenne az új kis könyvecském! ❤ Remélem tetszett nektek. 💋 Hamarosan hozom a következő részt! ♡