If I don't have you with me, I'm alone

I feel okay when I see you smile,

Gojo Satoru nem az a típusú ember volt, aki bármiért is engedélyt kért volna. Ha valamit szeretett volna csak szimplán megtette, egy kártya suhintással megvette és egy csábos mosoly villantásával elérte amit akart.
Hayamit ezért egy cseppet sem érte meglepetésként ahogyan kivágódott szobája ajtaja és a magas mágus becsörtetett rajta.

Az már nagyobb meglepetésként érte, ahogy szokásos magabiztos járása helyett vállai most beestek menet közben, idegesítő vigyora sehol sem volt látható, hisz ajkát egy vékony vonallá préselte. Egy hangos nyögés kíséretében vetette le magát a nő ágyára, sötétített lencsés szemüvegét egy mozdulattal lekapta orrnyergéről és drámaian a föld felett lógatta. Végtagjai persze lelógtak az ágyról, amiért 190 cm-ével szabálytalanul elterült a fekvőhelyen.

Bár mindez a viselkedés nem volt meglepő számára, Hayami mégis feltett egy kérdést, hisz tudni akarta, hogy miért hatoltak be engedély nélkül a magán szférájába. Ezt az egy dolgot ugyanis ki nem állhatta.

- Mégis mit ... - kezdett volna bele, de Gojo egy " shhh" hanggal el is csitította, melyre már csak a szemét forgatta hang nélküli válaszul.

Hayami így hát csendesen tanulmányozta őt székéből. Kicsit úgy érezte magát, mintha egy pszichológusi rendelőbe csöppent volna bele és hamarosan diagnosztizálja a férfit, hogy Oidüposz komplexussal lett "megáldva." Bár Gojo Satoru esetében a "mérhetetlen egománság" talán találóbb diagnózis lett volna.

- Meg sem kérdezed, hogy miért jöttem? - nyög fel Gojo, miután úgy érezte túl sok idő telt volna el, mióta hangját hallatta. Egyik szemét kinyitva kíváncsian fürkészte a fekete hajú nőt. Úgy látszik nem elég nagy a kínja, hogy szokása szerint ne kívánja meg a jelenlévőktől 110%-os figyelmüket.

Hayami csak a vállát vonja. Inkább lenyeli a kommentet, mely arra irányulna, hogy miért hallgattatta el, ha érdeklődésre vágyik.

- Miért pazaroljam a szavakat, ha tudom, hogy úgyis elmondod?

Gojo grimaszol. Úgy tűnik nem tetszett neki a válasz, hisz hogy létezhet olyan ember a Földön aki nem az ő szükségleteit akarja kielégíteni bármi áron

- Tudod mit? Ezek után nem is osztom meg! - jelenti ki duzzogva, és már fordul is az oldalára, ezzel hátát mutatva Hayaminak.

Hayamit mindez egy csöppet sem hatja meg. Fél szemével a félbe hagyott papír munkára pislant, majd tekintete az asztalon álló kis órára siklik. Számolja a másodperceket...

A másodperc mutatónak esélye sem volt, hogy legalább 10 ugrást megtegyen, Gojo már morgolódva fordul is vissza a hátára amit Hayami egy mosollyal nyugtáz.

- Ha már ennyire tudni akarod... migrénem van! - közli, és mondandóját homlokának dörzsölésével kísér.

- Akkor miért jöttél hozzám? Shoko jártasabb lenne a kezelésében, mint én. - jelenti ki tárgyilagosan.

- Mert... nyugalmat akartam. Csendet. - nyöszörgi könyök hajlatába temetve az arcát.

- És ezt miért nálam keresed? Neked nincs szobád?

Gojo nem válaszol. Hayami bizonytalan benne, hogy ha megtenné, akkor választ kapna-e egyáltalán kérdésére.

Sosem tudta megérteni Gojo viselkedését. Persze az is lehet, hogy nem is akarta, hisz annyira különböztek egymástól.

Míg Gojo Satoru hangosan röhögve közlekedett az utcán, nem zavartatva hogy minden szem rá irányul, addig Reiki Hayami a lehető leghalkabban, igyekezett lépkedni mellette, a lehető legjobban beleolvadva környezetébe, elkerülve az emberek tekintetét.