Bungou Nyugat

1. Az idegen

Yokohoma, Dazai Osamu POV

A mai nap is pont ugyanúgy kezdődött, mint minden átlagos napom. Reggel valamit kiloptam a hűtőből, majd igyekeztem észrevétlenül meglógni a lakásból, mielőtt a papa rájött volna, hogy mit tervezek. Jobb, ha nem tud róla, hogy mit csinálok, akkor csak még többet fog inni. Ő azt mondja, hogy azért kell, hogy ne legyen beteg, de én nem igazán tudom elhinni ezt a kifogást, szerintem anya miatt érzi rosszul magát.

Sose ismertem a mamát, csak azt tudom, hogy még akkor meghalt, mikor nagyon pici voltam, már emlékeim sincsenek róla, de úgy képzelem, hogy egy nagyon kedves nő lehetett. A papa sosem mesél róla, én pedig nem merek kérdezni, ha őszinte akarok lenni, nagyon megszólalni se látom értelmét apa előtt. Korábban próbálkoztam, de mostanra már értelmét vesztette a dolog. Sokkal jobban járok, ha csak némán létezek mellette.

A napjaim egyetlen olyan pontja, amikor kicsit boldogabb tudok lenni az az, amikor elszököm otthonról, mint ma is és Yokohama utcáit járom felfedezve a világot. Bár ma éppen nem felfedezőset játszom, egyszerűen csak úgy döntök, hogy a mai nap a pihenés ideje lesz, hiszen nyár van és olyan szépen süt a nap. Így kerültem a parkba, ott is egy padra és csak nézek magam elé.

- Helló töpörtyű! - Az ismeretlen szavakra felpillantok, csak hogy egy szemüveges úrral találjam magam szemben. - Szia! - Mondja már olyan nyelven, amit értek. - Egyedül vagy, hol vannak a szüleid? - Kérdezi és aggódva néz végig a parkon.

- Otthon... - Motyogom magam elé, a férfi egy pillanatra elhallgat, majd leül mellém.

- Baj, ha egy kicsit itt maradok? - Kérdezi, én pedig megrázom a fejem. Ezután csendben ülünk és csak nézünk ki a fejünkből, de én már azon gondolkodom, hogyan tudnék meglógni innen, nem egészséges egy idegen társaságában lenni. - Olyan szép napunk van, hogy lehet, hogy egy magad fajta gyerek nem a barátaival játszik? - Jön a kérdés.

- Nincsenek. - Mondom halkan, amivel csak azt érem el, hogy a férfi meglepődjön.

- Csak még nem találkoztál a megfelelő személyekkel. - Legyint egyet. - Tudod mit leszek én az első barátod. - Vigyorodik el, de én csak gyanakodva pislogok rá. - Imre vagyok, Madách Imre. - Nyújt felém kezet. - És a te neved mi fiatal úr?

- Nem tudom. - Adom meg a választ, a férfi pedig újra pislogni kezd és elfintorodik.

- Az nem lesz jó. - Rázza meg a fejét, majd arcára visszafut a mosoly. - Szeretnéd tudni a neved? - Ez a kérdés most engem lep meg, de végül biccentek egyet.

- Tudod, nekem van egy olyan haszontalan képességem, amivel meg tudom mondani mások nevét. Általában csajozásra szoktam használni másra nem nagyon jó. - Néz el a parkban sétáló hölgyek felé. - Viszont ma jó kedvem van, úgyhogy megmondom neked a neved. - Kacsint egyet, majd kinyújtja felém a kezét. - Add csak ide a batyudat. - Én kicsit rászorítok a táskára, de végül a kíváncsiságom győzedelmeskedik és átadom a férfinek, aki egy ideig csak a kezében tartja, majd visszaadja. - Örülök a találkozásnak ifjú Dazai. - Mosolyog rám, nekem meg ketté nyílnak az ajkaim meglepetésemben.

- Dazai? - Kérdezek vissza, ő pedig csak bólogatni kezd.

- Bizony, Dazai Osamu, ez a neved. - Mondja a bácsi olyan magabiztosan, hogy nem tudok nem hinni neki. - Nem tudom te hogy vagy vele Dazai, de én megéheztem. Keressünk egy fagyizót, meghívlak egy fagyira. - Kacsint rám és áll fel a padról, majd elindul a park kijárata felé. Én pár pillanatig hezitálok, majd utána sietek.

- A bácsi miért kedves velem? Mit akar tőlem? - Teszem fel a kérdést.

- Mert azt tanították nekem, hogy legyek mindenkivel kedves és nem akarok tőled semmit kölyök. Csak unatkozom, amikor idejöttem azt hittem izgalmas lesz a Japán nyaralás, de tévedtem. Napok óta te vagy az első izgalmas dolog, ami velem történt. - Vonja meg a vállát.