Ismeretlen érzések |18+|

~ 2 ~

Sötétség. Minden sötétségbe borult körülöttem. Nem látok egyebet, csak feketeséget. De hirtelen anyám arca jelent meg előttem, ahogy kedvesen mosolyogva figyel. Eme végtelenül furcsa képet az törte meg, hogy váratlanul megszólalt.

-Édesem, gyere menjünk ki az udvarra együtt és segítsünk apának a kerti munkálatokban! -mondta, majd válaszomat meg se várva kihúzott izgatottan a kertbe, ahol apám ültetett el éppen egy szép, sárga virágot.

-Apuciii! -futottam oda boldogan nevetve.

-Kisfiam, hát felébredtél? Na gyere, megmutatom, hogyan ültess el egy virágot! -mondta, s én már kíváncsian oda is léptem hozzá.

Ezt a hihetetlenül csodálatos pillanatot, az agyam ujjáéledése cseszte el egy perc alatt. Hatalmas fejfájásra ébredtem. Lassan kinyitottam szemeimet, de még csak homályosságot láttam, majd aztán ez a homályosság el is tűnt és kitisztult előttem a tér. Egy krémszínű falat véltem felfedezni, és az azon csüngő, ízléses csillárt. Mi ez a hely? Lassan felültem az ágyban, ahol éppen feküdtem és próbáltam értelmet nyerni az eseményeknek. Előttem egy nagy gardróbszekrény foglalt helyet, ami már kissé sötétebb árnyalatban tündökölt. Na jó, ez furcsa. Mégis hol a fenében vagyok? Mert ez biztos nem az én szobám.

-Látom felébredtél. -szólított meg valaki. A mély hang hallatán összerezzentem. Egyből a hang irányába fordítottam a fejem és egy körülbelül egy-két évvel idősebb fiút pillantottam meg, aki az ajtófélfát támasztotta egy vigyor keretében. Magas volt, biztos vagyok benne, hogy túlhaladja az én 175 centimet. Arcára pont rásütött a nap fénye, így jobban ráláthattam az egyébként világoskék szempárra és sötétbarna hajra, ami néhol a szemébe lógott. Testalkata nagyon is izmos volt, kezén pár kis tetoválás is helyet foglalt. Tipikusan annak a srácnak tűnik, akiért minden csaj bugyija egy szempillantás alatt benedvesedik, és ő az aki állandóan a társaság középpontjában van. Ő és a hozzá hasonló emberek, azok akiket a legjobban utálok. De most itt a legfontosabb kérdés az az, hogy mégis mi a fene folyik itt? És mégis ki ez?

-Ki vagy te? És hol vagyok? -kérdeztem értetlenül, mire nagyot sóhajtott.

-Hikaru Hideyoshi vagyok. Tegnap délután ájultan találtalak a házad előtt, így bevittelek a kórházba, aztán inkább idehoztalak hozzám, mert nem tudtam mi miatt vagy ilyen állapotban. -magyarázta el a helyzetet, de egy szempillantás alatt elfeledkeztem róla, ugyanis ahogy ránéztem a falon csüngő órára, mintha minden hullámzani kezdett volna körülöttem és a pulzusom az egekbe szökött. 9 óra. Ezért ha hazamegyek, még kapni fogok...
Villámsebességgel pattantam ki az egyébként nagyon is puha ágyból, félrelökve a srácot az ajtóból.

-Hé, most hová mész ennyire sietősen? Baj van? -kérdezte utánam sietve.

-Nem.

Csak ennyit tudtam kinyögni a hatalmas gombóc miatt a torkomban és a már szinte fájó gyomoridegem miatt. Sikeresen megtaláltam a kijáratot és már téptem volna fel az ajtót, mikor egy erős kéz megragadott.

-Nem kéne ilyen állapotban egyedül hazamenned. Esetleg hazavihetlek? -kérdezte karcos hangján, amitől szó szerint felállt a szőr a hátamon. Szeme kékje is engem vizslatott erőteljesen. Dús szempillái vannak. Erre az elhatározásra jutottam ez idő alatt. És, hogy miért gondolok ilyenekre? Fogalmam sincs.

-Nem kell. -válaszoltam és egyenesen az utcánk felé vettem az irányt, és addig meg sem álltam, amíg haza nem értem.

A bejárai ajtó előtt nagy levegőt vettem, majd ezt visszafolytva beléptem az ajtón. Apám várt rám odabenn idióta vigyorral az arcán.