A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

68. Csakis az igazat!

Dumbledore seregének gyakorlásai rendszeresen folytak, Hermione pedig egy nagyon jó módszert talált ki, hogyan tudnak minket teljes titokban értesíteni minket az edzések pontos idejéről. Hermione hamis galleonokat bűvölt meg, amelyekből mindenkinek adott egy-egy darabot. A rejtélyük abban állt, hogyha Harry átírta a számokat a galleon szélén, akkor az összes érmé megváltoztak a számsorok, így mind tudtuk, mikorra vagyunk hivatalosak a csoportos randinkra. Angelina, Alicia és én hívtuk így a DS edzéseket, mivel így tudtunk róla beszélni nyilvánosan, a lebukás miatti aggódás nélkül. Ez a bűbáj viszont RAVASZ szintű varázslat, hiszen Flitwick professzor is csak nemrég kezdett bele a Próteusz bűbáj taglalásába, amit ez az ötödéves griffendéles lány sikerrel alkalmazott.

- Gondoltam, én is szorgoskodom kicsit - mondta nekem Hermione egy szerény mosollyal, miután kiosztották nekünk az érméket. - Ha már te levéded a névlistánkat...

Csak egy mosolyra futotta tőlem, mert úgy tűnt, mégsem vagyok a védőbűbájok nagymestere, legalább is nem annyira, mint amennyire tartottam magam. Bele kellett ásnom magam számtalan könyvbe, hogy megtaláljam a megfelelő varázslatokat. Lett volna egy könnyebb út, megkérdezni valakit. Celeste, régi hű társam a csínytevés terén, biztosan tudott volna segíteni, egyrészt azonban a büszkeségem nem engedte, hogy levelet írjak, másrészt pedig nem válaszolt volna. Ismertem annyira, hogy tudjam: tavaly végleg megváltozott valami köztünk.

Amesnek vagy Zachnek pedig nem írtam... mert csak. Előbbi biztosan tudni akarta volna a részleteket, a másikuk pedig le is tagadta volna, hogy tud ilyet. Zach-et csak személyesen lehetett csínyekbe rángatni, hogy ne maradjon nyoma. A könyvtárban, keresés közben nosztalgiával gondoltam vissza azokra az évekre, amiket velük töltöttem, miközben végig úgy éreztem, nem is igazán tartozom közéjük.

Hát... nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A bűbáj végül is meglett hosszú keresés árán. Igaz, sokáig nem próbálhattam ki, mert közeledett a griffendél-mardekár évadnyitó kviddicsmeccs, és az edzések miatt a DS-t szüneteltetni kellett. Eleinte meglepetten néztem az iskolában dúló indulatokat, de egyre dühösebb lettem én is, a griffendéleseket ugyanis egyre-másra támadások érték a mardekárosok jóvoltából.

Az átlagosnál sokkal többet lógtam Cedrick-kel is, mivel közeli barátaim többsége benne volt a griffendél kviddicscsapatában is. A hugrabugosok beletörődtek, hogy most másik két csapat használja intenzíven a pályát - gyanakodni kezdtem, hogy az egyik túlságosan is sokszor. A meccs közeledtével Piton professzor is bekeményített, még szerencse, hogy az ikrek nem jártak bájitaltanra. Angelinának és Aliciának így is sokszor segítettem megírni a házi feladatul kapott két-három tekercses esszéket, nehogy büntetőmunkára küldje őket. A mardekárosok viszont nem hőbörögtek a megnövekedett házi miatt, velük a professzor mindig elnézőbb volt, így csak pontlevonással „jutalmazta" a saját vezetése alá tartozó ház tanulóit a késések miatt.

- Na, segíts már, Gretie! - Fred szinte nyüszített mellettem, hogy segítsek a háziban. Angelina nem volt hajlandó, de nem is tudott volna, mert a bájitaltant írta. Én ellenben azzal már kész voltam, és csakúgy, mint az ikrek, a bűbájtan esszémen dolgoztam.

- Nem - fel sem néztem a pergamenről. Az asztal alatt balról valaki - Alicia- megrúgott, így a fiúkra sandítottam. George láthatóan felsóhajtott, de nem tudta vigyorát elrejteni. Ikre viszonozta ezt a gesztust. Még mielőtt felfedezhették volna, hogy őket figyelem, teljesen a dolgozatomba merültem ismét.

- Tudod, hogy Mags nem olyan, Fred. Ha azt mondta nem segít, akkor nem fog - húzta ki magát, és lazán átkarolt. Ő ugyanis mellettem ült jobbra.