Let Me Love Him - hu [L.S.]

FOURTEEN

Nagyjából két órája ülhettünk és nézhettük Harryvel, ahogy Ír barátunk kiissza a bárt tartományából. Amikor már félő volt, nem bírja szervezete sokáig, elkezdtünk tanakodni hova vigyük.

— Nem szívesen vinném magamhoz, mert Lottie még is csak a húgom — Mondtam, a rajtam kívül még nem részeg fiúnak.

— Viszont Niall a város túlsó végén lakik. Vigyük hozzám! — Ajánlotta.

— Biztos? Nem akarok a gondodra lenni...ezzel — Muttatam túl jó állapotban lévő barátunkra, aki épp a csapost hívta táncba a pulton állva.

— Dehogy! Ne gondolj ilyenekre. Szívesen fogadlak mindkettőtöket! — Biztosított Harry.

— Oké, addig hívok egy taxit, te meg szedd le a pultról Niallt — Néztem a lassacskán sikerrel járt fiút az asztalon.

Kifizettem a számlát. Beültünk az autóba és Harryhez megérkezve legjobb barátomat a kanapéra fektettük.

A nagy, szép letisztult házat egy kellemes otthonos hangulat járta be. Az előtéren átsétálva a nappaliba értünk.

Rend és nyugalom uralkodott mindenütt. Én hoztam egy pohár vizet, míg a göndör párnát és pokrócot. Betakartam a fekvő fiút és leültem az egyik fotellbe.

— Szegény, nagyon kiütötte magát — Ült le Harry is a szemben lévő székre.

— Igen. Álltalában mindig ő az, aki csak annyit iszik, hogy kellő hangulatba jöjjön — Mondtam.

— Nagyon jó barát és testvér vagy — Szólalt meg egy kevés csönd után.

— Próbálkozok — Feleltem szemébe nézve.

Még pár percig csak csendben figyeltük a mostmár alvó, esti nagy érzelem zuhattaggal rendelkezett barátunkat.

Harry elmondta merre van a fürdő, hogy aludhatok az egyik vendégszobában és még egy polót is kaptam tőle. Miután lemostam az este folyamán, magamra halmozott szennyet, kiléptem a folyósóra és épp, hogy lenyomtam volna a mai éjszakára szolgáló szobám kilincsét, amikor egy mély hangot hallottam meg magam mögött.

— Tudod...teljesen össze voltam zavarodva. Nem tudtam mit érzek, mit teszek, vagy mit kéne tennem. Hiszen eddig senkinek se engedtem meg, hogy játszon velem, hogy elcsavarja az eszem. És habár rólad lerí, hogy ilyen vagy mégis megengedtem volna. De aztán te mégse tetted. Nemet mondtál saját magadnak. Pedig láttam. Láttam az akarat és a vágy minden formáját rajtad. És ma azt is láttam hogyan bánsz a körülötted lévőkkel. A barátaiddal, a családoddal — Mondta, néha rám, néha teljesen random tárgyakra nézve körülöttem.

— Harry... én ne... — Igazából én se tudtam mit szándékoztam volna mondani, de félbeszakított.

— Miért? — Tette fel az egyszerű, de mégis bonyolult kérdést, aminek válasza elveszett a bennem lévő sötétségben.

— Nem tudom. Oké? Nem tudom. Nem engedek magamhoz túl közel embereket, mert félek. Félek, hogy elhagynak, elveszítem, vagy elcseszem őket. Sokan hagytak el, olyanok is akik helyett én mentem volna el — Soha nem meséltem neki anyuékról. Nem szívesen hozom fel a témát és sosem akartam sajnáltatni magam előtte. — De tőled elakad a lélegzetem. Elkezd izzadni a tenyerem, a szám remeg. Már egy jó ideje csak rád és az érzésre tudok gondolni, amikor veled vagyok. Mert ez valahogyan más. Nem tudom hogy, vagy miben és pont emiatt félek most még jobban — Nem gondolkodtam mit mondok. A szavak csak jöttek és léptek saját útjukra.

Harry mélyen nézett a szemembe és én hirtelen megint azt hittem valami sértőt mondtam. Némaság urolkodott kettőnk között lévő távolságban. De ő megindult, hogy megtörje azt.