Átkok és Árnyak

5.

Olyan gondolatok futottak át az agyamon, amik jelentősen csökkentették az esélyét annak, hogy élve kijutunk innen. Mégis gondolkoznom kellett és megoldást találnom arra, hogy legalább a támadásokat ki tudjuk kerülni.

Itadori teljesen biztos volt benne, hogy ki bírjuk kerülni a következő támadást, de az arcomon lefolyó vér ráébresztett arra, hogy előzőleg csak szerencsénk volt abban, hogy sikeresen kitértünk a karmokkal teli lábak elől, amiből egy újabb készül felénk jönni.

- Bukj le! - hasított végig Itadori hangja az elmém azon részén amitől gondolkodás nélkül cselekedtem és így a földre vetettem magam az utolsó pillanatban. Éreztem ahogy felettem egy kicsivel hangosan elsüvített az említett karmok.

Szinte hallottam mögöttem a talaj rezgését, ahogy a földre érkezik valami nagy és kicsit sem várt dolog. Alig tudtam megfordítani a fejem, a fülem mellől egy ismerős hang csengett vissza.

- Miért vagy egy férfival? - a hang dallamtalan és egysíkú volt, de pontosan ezért volt annyira ijesztő. Ott volt az átok feje kettőnk között és pislogás nélküli tekintetével szinte átszúrt minket. Esélyünk sem volt ellene, teljesen más szinten állt, mint mi.

Egyik lábát elkezdte lassal rátenni Itadori testére, aki élesen beszívta a levegőt és torzult arccal nézett rám. Nem ismertem elég ideje, de nem akartam így emlékezni rá, ezzel az arccal.

- Mert nem gonosz és nem ártott senkinek. - próbáltam elterelni a figyelmét Itadoriról és így beszélgetésbe elegyedni az átokkal, miközben reméltem, hogy a mellettem fekvő társamnak sikerül valahogy kiszabadulnia.

- Tévedsz! - áthatóan a szemembe nézett, olyan tekintettel amit alig tudtam tartani - Az összes csak bánt és elvesz tőled mindent! - az utolsó szót hangosabban mondta és annyira közel jött az arcával, hogy egy szőlőszemet nehezen lehetett volna leejteni a közöttünk lévő térben.

Megéreztem a levegőben egy jellegzetes fémes szagot, aminek kellett pár másodperc, hogy az adrenalin miatt eltompított agyam felismerje a vér szagát. Egy óvatos mozdulattal Itadori irányába néztem, akinek az oldalába beleállt mind a három karom és egy egyre nagyobbodó vértócsa kezdte körül venni. És ekkor vesztettem el pár pillanatra a gondolatimba.

Bevillantak az eddig elnyomott képek a fejembe, amikor az előző csapatomat előttem küldték a túlvilágra. A test nélküli véres fej a lábam előtt, a másik test, ami cafatokban feküdt a hideg földön és az átok, aki egy egyenruhás kart evett. És ott álltam én, az egész jelenet előtt, az egész jelenetnek az okozója. Csak ott álltam földbe gyökerezett lábakkal és néztem, ahogy az átok eszi a volt társam végtagjait. Nem voltam elég erős és későn értem oda hozzájuk. És most Itadori is miattam fog meghalni, mert megint nem vagyok elég erős.

- Cserélek. - alig hallhatóan Itadori kissé sípoló hangja rántott vissza egy pillanat alatt a valós világba. Éreztem és láttam is, ahogy felszínre tör az ismerős és vérszomjban duzzadó aura. És ekkor a testem úgy cselekedett, mintha egész életében erre a pillanatra várt volna.

A velem szemben lévő átok meglepődött és ezt kihasználva oldalra csúsztam éppen annyira, hogy elérjem Sukunát és ki tudjak belőle húzni akár egy botot is, ami sokkal erősebb lett volna az itt lévők átok energiájának az összeségétől. Éreztem, ahogy a kezem becsúszik a vörös térbe és gondolataimmal egy katanára fókuszáltam, majd kihúztam onnan és éleset vágtam vele.

Az átok hangosat ordított és beterített engem egy arany folyadék, ami az átok testéből folyt ki és ugyan olyan fémes szaga volt, mint a vérnek. A kezem szó szerint égett, amiben tartottam a kardot, sercegett a bőr a tenyeremen és kissé gőzölt is. Pokolian fájt, még úgy is, hogy az adrenalin tombolt a testemben. De meg kellett tennem, mer meg kellett mentenem a többieket.