Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

95. Kultúra

Február 15. (péntek)
Régóta várt, mozgalmas nap, így kezdjük is rögtön a közepébe vágva.
A megbeszéltek alapján ebédre már otthon voltam, majd ebéd után nekiláttam készülődni.
- Nagyon csinos vagy! - dicsért meg Anya, amikor már felöltöztem.
- Köszi - mosolyodtam el.
Tulajdonképpen a napom nagy része maga volt a megtestesült, tökéletesen átélhető pörgés.
A megbeszélt időpontra Anya elvitt a kultúrális központba, ahol Várady és Meggyesi már nagyon várt, előbbivel bevittük a festményeimet, ahova kell, utóbbi pedig nemsokára már küldött is beénekelni az egyik terembe.
- Sziaaa! - ölelt át Csenge, aki ott várt addig, én pedig visszaöleltem.
- Énekeljetek be, lányok, a szokásos módon, nemsokára jövök - ígérte meg Meggyesi.
Az énektanárnő ezennel elsietett, mi pedig egymásra néztük és elkezdtük.
- Ezek a beéneklős izék olyan furák - nevette el magát Csenge - Mik ezek a szövegek?
- Hogy mendegél a mandarin? Jó kérdés - értettem egyet nevetve.
- Nem lehet ezeket más szöveggel énekelni???
Így, mire Meggyesi visszaért, egészen kreatív beéneklős dalszövegeket költöttünk a meglévő dallamsorokra, mint például:
"Jól néz ki az outfitüüünk."
Ilyesmik. :) Sokkal élvezetesebb volt.
- Rossz hír, lányok - jött be Meggyesi a terembe, mire megszakítottuk a sokadszorra elismételt "tetszik a függöööny" szövegű dallamsort és ránéztünk - Lebetegedett a gitáros fiú.
- Akkor mi lesz? - kérdezte Csenge.
- Nem akkora a gond, a fiú gitártanárnője tud mára küldeni egy másik növendéket, csak sajnos ő még egyszer se játszotta a darabot, így mindenképpen próbálni kell vele.
- De akkor össze-vissza fog bénázni???
- Nem, nem hinném, nem véletlenül őt küldték be a másik fiú helyett, ügyes növendék. Mindenesetre azért számítsatok arra a plusz próbára, várhatóan olyan negyed óra múlva a színpadon.
Így is lett, Csenge és én körülbelül tizenhárom perccel később már ott is álltunk a színpadnál.
- Most komolyan lebetegedett a gitáros? - esett kétségbe a csellista lány, aki akkor érkezett meg.
- Van helyette más, csak próbálni kell vele - válaszoltam.
- Az előzővel is vagy fél óra volt, mire összehangolódtunk!
- Hátha most jobb lesz - reménykedtem.
Eközben a rendezvényszervezők feltereltek minket a színpadra a helyünkre, hogy technikai okokból ott várakozzunk.
- Ééés itt a gitáros csávó - jelentette be Csenge odasúgva nekem, ahogy meglátta, mire én is odanéztem.
Szinte egyből felismertem, nem kicsit meglepett.
Már vagy hetedik óta nem találkoztunk, de még csak nem is hallottam felőle semmit.
Ő is észrevett engem, és pont ugyanannyira ledöbbent, mint én őt látva, egy pillanatra döbbenten kikerekedtek a mogyoróbarna a szemei, majd meglepetten elnevette magát és beletúrt a picit hullámos, barna hajába.
- Vencsi? - ismert fel.
Ő így becézett engem - Levendula, Vendula, Vencsi, innen jön -, még nagyon régen, amikor még gitároztam.
Talán mondanom sem kell, a régi gitártanárnőm fia volt, Ábel, akivel tizenhárom éves koromban közeledtünk egymáshoz jó pár hónapig, az első fiú volt, akinek tudomásom szerint tetszettem és én is nagyon megkedveltem őt, aztán elköltöztek és azóta semmit nem tudok róla.
Csenge a becenevem hallatára felém kapta a fejét.
- Mi a... ti ismeritek egymást? - kérdezte suttogva.
- Szia - köszöntem Ábelnek zavartan elmosolyodva, Csenge pedig pislogva próbálta megfejteni, hogy itt most mi történik.
- Majd elmondom - ígértem meg a mellettem ülő lánynak, miközben Ábel beült a helyére.
Nos, Ábelt látva már egyáltalán nem aggódtam azon, hogy milyen hamar zárkózik fel, tudtam, hogy hamar, és így is történt, nagyon gördülékenyen ment a próbánk.
Egyszer, még anno léptünk fel együtt, annyira izgultam, hogy amikor már elvesztem volna, ő gond nélkül bejátszotta az övével egyszerre az én részemet, hogy vissza tudjak csatlakozni.
Ahogy a próba után lejöttünk a színpadról, Ábel és én egymás mellé sodródtunk, úgyhogy megszólalt.
- Rég láttalak - jegyezte meg mosolyogva.
- Én is - vallottam be őszintén.
- Gitározol még?
- Igen, a sulimban, a zenesulit otthagytam még pár éve, nemsokkal azután, hogy elköltöztetek. Anyukád után a tanárom egy katasztrófa volt.
- Tudom, sajnáltunk is, hogy őt kaptad meg.
Egy pár pillanatra beállt közénk a csend.
- Egyébként mi van veled mostanában? - kérdezte, megtörve a hallgatásunkat - Melyik suliba jársz?
- Szent Ferenc Alapfokú. Mondjuk már csak körülbelül három hónapig - láttam be, ami kimondva ezerszer rosszabbul hangzott, mint a fejemben - Te, amikor legutóbb beszéltünk, épp felvételiztél a Szent-Györgyibe, veled mi van most?
- Egyetemista vagyok. Egyébként kijártam a Szent-Györgyit.
- És, olyan volt, mint elképzelted? - érdeklődtem.
- Jobb is.
Erre elmosolyodtam. Nagyon sokat készült anno a felvételijére.
- És hova jársz egyetemre? - kérdeztem - És mit tanulsz?
- ELTE, geográfia. Te hova szeretnél menni?
- A Képzőművészetire. Tervezőgrafikára.
Erre pedig ő mosolyodott el.
Igen, egész életemben imádtam alkotni, mindenki tudja, bármikor is ismert meg.
Fura volt beszélgetni, utoljára lassan öt éve, hogy láttam, hogy beszéltünk volna, vagy hogy közünk lett volna egymáshoz, már nagyon régen eszembe se jutott, vagy csak ritkán, nosztalgiából, de azért jó volt.
Ábelt mindig kedveltem, mert kedves volt, udvarias, törődő, egyszer se bántott meg, soha, és egyébként is, a tizenhárom éves énemnek nem kicsit volt imponáló, hogy egy vele egykorú, talán picit idősebb fiúnak tetszik, keresi, akar tőle valamit, úgy bánt velem, mint amitől mindig igazán nőnek éreztem magam már akkor, hogy egy fiúnak tetszem, és szeretné, hogy ő is tetsszen nekem, ezért igyekszik, hogy a lehető legjobbat nyújtsa nekem, elmesélhettem Mártinak, lányos traccspartikat rendezhettünk arról, hogy Ábel megint milyen cuki volt, milyen kedveseket mondott, megölelt, megpuszilt, amikor egyszer megpuszilta a számat (tényleg csak szájrapuszi, az első igazi csókom akkor még messze volt), na, az nem is kell mondanom, milyen hosszú beszélgetést és visítozást vonzott magával, kaptam tőle csokit, a gitáróráimról többször is hazakísért, hogy "ne menjek egyedül ilyenkor este", és egyébként is kedveltem, a személyiségét, hogy mindig megnevettetett, hogy egy csomó érdekes dolgot tudott, gitárban persze mindig jobb volt, úgyhogy tanítgatott ő is, mutatta, hogy hogyan könnyebb, mindig odafigyelt rám, nem tudom, hogy tetszett-e, akkor, tizenhárom évesen jó sok mindent felnagyítottam vele kapcsolatban, így igazából utólag meg sem tudom állapítani, hogy elnyerte-e a szívemet végül, annál tovább, hogy nagyon megkedveltem, és nagyon szerettem vele lenni.
Valószínűleg igen, és valószínűleg az összes fiú közül, aki valaha tetszett és fontos volt nekem, ő volt akkor az első.
Mindenesetre ma már egyértelműen csak úgy beszéltem vele, mint egy régi baráttal, akivel régen találkoztam.
- Sziaaa - köszöntem a telefonomba mosolyogva, amikor kimentem az udvarra, és felhívtam a barátomat, hogy meginformáljam a délután eseményeit illetően, hogy mikorra jöjjön, mi a helyzet, meg ilyesmik.
- Szia, Pöttöm.
- Nem akarok egyből információkkal dobálózni, az olyan hivatalos, valahogy vezessük már fel ezt a beszélgetést - túrtam a hajamba nevetve, mire elröhögte magát - Mesélj valamit.
- Szöszi, amióta délelőtt leléptél, az égvilágon semmit nem csináltam, mit meséljek? - kérdezte derűsen.
- Jó, oké, na.
- Kezdjük az infókkal, utána úgy is elterelődik a téma.
Így megadva magam, vázlatpontszerűen felsoroltam, hogy mi mikor lesz, mikor jöjjön, mennyi a jegy, satöbbi, aztán tényleg elterelődött a téma.
- Egyébként lebetegedett a gitáros, jött helyette más - meséltem, majd körülnéztem, hogy nem hall-e senki, de azért inkább odébb sétáltam - Tudod, ki?
- Ne kímélj.
- Egyszer vagy kétszer meséltem róla pár szót, a régi gitártanárom fia, ne lepődj meg.
- Az egyetlen srác az életedből, akit nem ismerek, hoppáhoppá - jegyezte meg derűsen, miközben a hangok alapján lement otthon a lépcsőn.
- Ha bemutatnálak neki, mert valószínűleg összefuttok, végre bevetheted az "én vagyok a barátja, nem jelentesz konkurenciát, mert csak az enyém és amúgy is elsöpörlek, mert ezerszer jobb vagyok, tudd a helyed" kézfogásos, hatásos belépős, magabiztos megjelenéses bemutatkozásodat - fantáziáltam vigyorogva, ő pedig nevetve hallgatott.
- Majd begyakorlom a tükör előtt, már rég nem csináltam ilyet - válaszolta szórakozottan, mire felnevettem.
Casso közben kinyitotta a hűtőt.
- Éhes vagy? - kérdeztem mosolyogva.
- Ja, belenéztem a tükörbe és kiéheztem magamra - mondta jókedvűen, mire a fejemet fogva őszintén felnevettem.
- Hülye - nevettem.
- Meg belém raktad a stresszt ezzel a konkurencia dologgal, nem csoda, hogy felment a cukrom - folytatta poénkodva.
A hiperglikémia nem játék. :)
- Ha Ábel miatt leszel cukorbeteg, ígérem, lemondom a fellépést - nyugtattam meg vigyorogva.
- Neeem, a stressz a gyengék fegyvere. Amúgy - röhögte el magát, egy kis témakitérőként - Kész hárem leszünk neked. Jakab, ez a volt csávód, vagy nem tudom, mid, meg én is... már csak Zsombi kéne, esküszöm. Beállhatnánk csoportképre.
Nem szeretem felemlegetni, jobb elfelejteni inkább, de akár Ricsit is meghívhatnánk, múlt időben.
- Mondod ezt a lánynak, aki ősszel a Tánckavalkádon egy asztalnál ült két volt barátnőddel és Csengével - emlékeztettem.
Ha mi voltunk a "Hölgyek, egyértemű, hogy akkor ők az "Urak", nem? :)
- Ebből jó nagy csoportkép lesz így.
- Aminek a nagy részét lányok teszik ki.
- Ne féltsd magad, Szöszi.
Mosolyogva a vállammal a fülemhez szorítva a telefonom, felálltam arról a padról, ahol ültem, megigazítottam a szoknyámat, majd az épület felé vettem az irányt.
- Egyébként Ábel nem is volt a "csávóm" - idéztem vissza őt - Mármint nem voltunk együtt, nem volt barátom, érted.
- Oké, oké, ne ölj meg - védekezett röhögve - Akkor?
- Biztos neked is volt olyan, hogy csak közeledtél valakihez, ha az élet úgy hozza, még lehetett is volna belőletek valami, mert kedveltétek egymást, megvolt a... kötődés, vagy érted, csak nem úgy alakult... - magyaráztam.
- Hát mondjuk a kötődés nálam sok esetben megdobható valamilyen karikával, deee...
- De borzasztó vagy és nálunk ez nem így volt - szögeztem le egy picit belepirulva felnevetve.
- Gondoltam. De nem ítélnélek el - mondta a hangján hallhatóan mosolyogva.
- Tizenhárom éves voltam.
- Oké, mondjuk tizenháromként még én se szálltam el nagyon - látta be derűsen.
Még ő se. :)
Nemsokára letettük a telefont, én pedig visszamentem az épületbe, ahol Meggyesi szinte egyből elkapott.
Ekkor már több fellépőt is láttunk, hangszereseket (hegedű, fúvósok...), énekeseket, szavalókat, mindenki készülődött, mi is, még próbáltunk is, helyreraktuk magunkat, majd épp volt egy kis szabadidőnk, úgyhogy körbenéztem az épületben.
Már kirakták a festményeket, úgyhogy kíváncsian végignéztem őket, sok gyönyörű volt, egyébként tudom, hogy én vagyok a legfiatalabb, akinek van kiállítva műve, és ahogy a folyosón sétálgatva kiszúrtam az első képemet, látva a többivel együtt, alatta a nevemmel, tisztára feldobódtam, alig bírtam nem mosolyogni. :)
Ahogy a tekintemmel elidőztem a képeimen, akaratlanul felelevenítettem mindent az alkotásukkal kapcsolatban - minden egyes vonásomat érzések itatják át, valami mindig járt a fejemben, megjelent a szemem előtt az idilli, ahogy készítettem őket, kielemeztem, hogy mi lehetett volna még jobb, de összességében elégedett voltam, és büszke is.
Nem én vagyok a világ legegocentrikusabb embere, általában alulértékelem magam, de most tényleg megsokszorozta az önbizalmam, ahogy mások festményeivel együtt láttam az enyéimet, mert tényleg elégedett voltam.
Szóval épp ott ácsorogtam az egyik képemmel szemben, magam előtt összefont karokkal, amikor valaki megbökte a vállam, mire kizökkenve a gondolataimból, odapördültem.
Noémi ebben a pillanatban a nyakamba ugrott.
- Sziaaa! - ölelt át vigyorogva.
- Szia - simítottam meg a hátát mosolyogva, ahogy visszaöleltem, majd elléptünk egymástól - Nagyon szép vagy - dicsértem meg őszintén.
Noémi, amióta először voltunk együtt az egyetemen, minden egyes találkozásunkkal egyre jobban kiragyog, tényleg, konkrétan szárnyal, nagyon szép volt a ruhája is, a haja is, amit a megszokott kócos kontya helyett besütött, de a megjelenésén is érződött a boldogság, hogy szerelmes, alapból is mosolyogós, most aztán viszont méginkább, hihetetlen, mennyit tud dobni ennyi az emberen. :)
- Köszi. Muti a tieidet - nézett a festmények sorára, azon belül a nevekre - Úristen, ezek a tieid? - csillantak fel a szemei a nevemet olvasva.
- Igen, ezek mind - mutattam rájuk mosolyogva.
- Elképesztő! Jézusom, nagyon ügyes vagy! - lelkesedett.
- Köszönöm - mosolyogtam - Ez a kedvencem egyébként - mutattam az egyikre.
Noémivel még beszéltünk egy darabig a képeimről, majd tettem egy kis témakitérőt.
- Jakab? - érdeklődtem.
- Parkolóhelyet keres, mindjárt jön.
- Ennyien vannak? - lepődtem meg, majd kipillantottam az ablakon.
Tényleg minden parkolóhely tele volt ránézésre.
- Igen, jó sokan. És sok az öltönyös ember - vigyorgott Noémi, mire halkan elnevettem magam.
Jakab nemsokára megérkezett, Noémi ezzel egyidőben meglátta valamilyen barátnőjét, úgyhogy odament köszönni, Jakab pedig odajött hozzám.
Mosolyogva megöleltük egymást.
- Szia - öleltem vissza elmosolyodva - Örülök, hogy itt vagy. Találtál parkolóhelyet?
- Igen, az épület mögött - válaszolta, miközben eltoltuk egymást magunktól.
Jakab a festményekre pillantott.
Amikor Jakab a festményeimet nézi, tudom, hogy számíthatok a szakmai bírálatra, tudom, hogy érti is, mit szeretnék velük átadni, sokat alkottunk együtt, meg egyébként is hasonlóak vagyunk ebben, úgyhogy most is kíváncsian vártam a véleményét, ahogy a képeket fürkészve kielemezte az alkotásaimat a fejében.
Megdicsérte őket. :) Ráadásul szakmailag is.
Ezután a folyosón sétálgatva megnéztük a többi festményt is, és a fotókat, mert szeretjük a szépeket, és különben is, igazán jól lehet beszélgetni képnézegetés közben.
Fél óra múlva szabadul be ide az emberek többsége, az est ideje alatt már sokan lesznek, nem nagyon lehet nézelődni.
- Nem tudom, valahogy soha nem értettem, hogy lehet így összekombinálni egy függönyt a ház színeivel - mondtam őszintén (csak egy átlagos beszédtéma közepén).
- Mindenkinek más tetszik, de tény, hogy érdekes - értett egyet elnevetve magát.
- Ugye? - hitetlenkedtem, majd ahogy véletlenül kinéztem az ablakon, megláttam egy ismerős kocsit, mire magamban elmosolyodtam.
Noémi eközben visszaért hozzánk, Meggyesi pedig szinte vele egyszerre elhívott onnan egy utolsó beéneklésre és próbára.
- Rendben, megyek - néztem a tanárnőre, majd kipillantottam az ablakon.
Pont nem tudtam neki köszönni így.
*****************************************
Ma kirakom a folytatást. 🥰