Főcímlapon

49

Már alig emlékszem milyen volt az ideköltözés. Rémlik a trailer és az is, hogy Nagyi akkor beszélt velünk először, mikor éppen bepakoltunk. A mai napig állítja, hogy már abban a pillanatban tudta, hogy nála fogok dolgozni. Véleménye szerint a hely előbb vagy utóbb úgyis bevonzott volna, csak idő kérdése volt.

Viszont így, a tükör előtt állva, valahogyan messzinek érződött minden. Soma és Kitti mintha kiskorunk óta ismertek volna, azonnal befogadtak, szóval a nyár már komfortosan telt. Semmi izgalom, csak kirándulások, nyugalmas filmmaratonok és rengeteg nevetés. Éles ellentétben az azt megelőzővel. A baleset utánival.

Elléptem a tükörtől és sóhajtva az ágyamhoz léptem, majd felemeltem az előre kikészített kétrészes ruhadarabot. Mélyebb kék volt, mint emlékeztem. Meg jóval nehezebb. Kézzel felvarrott gyöngyök és csipke segítségével virágok és levelek kerültek mind a felső, mind az alsó részre. Amikor megvettük a többiekkel fogalmam sincs mi szállhatott meg, mert abban a pillanatban emlékszem, egy pillanatra le is kellett ülnöm venni egy mély lélegzetet. Át kellett gondolnom pár dolgot...a ruhát... a bált...az életet...

- Kicsim, elékszültél már? -kopogott anya halkan.- Nem siettetlek, csak kíváncsi vagyok.

- Bevallom, lehet elkéne egy kis segítség! -szóltam vissza kissé idegesen. Lehet mégsem olyan jó ötlet ez a bál dolog. Mi van ha valami félremegy? Ha Erik mégsem jelenik meg? Vagy mit csinálok ha majd igen?

Anya kecsesen csusszant be az ajtón, majdnem észre sem vettem, annyira belemerültem a gondolataimba. Megállt mellettem és mostmár ketten néztük a ruhakölteményt.

- Nem fogsz te ebben fázni? -kérdezte bizonytalanul, felemelve a felső részt.

- De még hogy. -bólintottam.- A vállam lefagy, meg valószínűleg a hasam egy része is, de leaglább a lábam remegeése nem fog látszani a ruhától.

Habár anyával teljesen egyetértettünk a ruha egyáltalán jelen-nem-lévő praktikusságában, felvenni azt valójában egszerűbb volt, mint kezdetben gondoltuk. A szoknyával segíteni kellett, mert az anyagba szőtt, fényes erdőminta nehezen volt felemelhető. Az alján megjelenő fehér virágok pedig mintha még jobban a földhöz szerettek volna szögezni. Mégis felvéve úgy hullámzott körülöttem a ruha, mintha selyemből lenne. A felső leginkább egy fűzőhöz hasonlított, amit matt, mégis csillogó anyaggal fedtek be, az oldalához pedig fátyolszerű ujjakat rögzítettek, amik egy gumi miatt a csuklómnál összeszűkűltek.
Anya a tükör elé állított és a vállam felett átnézve sóhajtott egyet.

- Apád most nagyon büszke lenne rád!

Nos, ez is egy mód, hogy hogyan rontsuk el a hangulatomat anya. Köszi.

- Tudod, már egy ideje szerettem volna veled beszélni valamiről...- kezdtem bele kényelmetlenül. Már egy ideje beszélni szerettem volna vele. Emiatt is indult el ez az Erik formájú lavina, ami végül sikeresen el is ért, mindegy mennyire gyorsan menekültem tőle. Szóval vettem egy mély levegőt és megfordultam, hogy szembekerülhessek anyával.- Én...szóval tudok róla, hogy...nos, tudok a videókról.

- Te meg miről beszélsz kicsim? -fújta ki a levegőt hitetlenül, mintha csak nevetni szeretett volna.

- Azokról a videókról, amiket még apával csináltunk. Még a baleset előtt. -próbáltam magabiztosnak tűnni, szóval kihúztam magam és mélyen anya szemébe néztem, mielőtt folytattam volna.- Értem, hogy hiányzik az aki volt, még a karrierje befutása előtt, de te is tudod ez mennyire megváltoztatta.

- Hanna, az apád attól még ugyanúgy az apád marad...

- Nem azt mondom, hogy tagadjuk ki a családból! -hőköltem hátra. Megijedtem attól, hogy mennyire képes volt félreérteni valaki, akiről azt hittem a legjobban ismer.- Azt próbálom megértetni veled mennyire megváltozott. Még egy balesetet is megrendezett, hogy elrémítsen az egyik karriertől, hogy a másikat válasszam! Ettől függetlenül képtelen vagyok megszabadulnni az érzéstől, hogy ő az apám és szeretem. Mindketten szeretjük, de el kell engedned azt az embert, aki régen volt. Mert nagyon kicsi az esély rá, hogy visszakapjuk! Viszont MI még mindig itt vagyunk. És tovább kell élnünk az életünket, mindegy őt merre viszi az élet, mert a miénkben már nincs jelentős szerepe. Hiszen még egy másik kontinensre is elköltöztünk, csak hogy ne tarthassa velünk a kapcsolatot!

A hirtelen kirohanás igazán nem az én műfajom. Arra sem emlékeztem eredetileg milyen következtetést akartam levonni, annyira belemerültem a saját apám iránti kétes érzelmeimbe. Megint.

- Hanna. -lépett felém anya biztosan. Már régen nem láttam ennyire nyugodtnak és összeszedettnek, mint abban a pillanatban. Pedig régen mindig ilyen volt. Ezért is tudtunk támaszkodni egymásra. Csak a káosz aztán mindig elérte a kis életünket.- Hidd el, nem felejtettem el miért kerültünk ide, vagy hogy miért próbálunk új életet kezdeni. De ettől függetlenül nekem ugyanúgy hiányzik az az ember, akibe régen beleszerettem. Nem szeretném meghívni magunkhoz, vagy visszakerülni abba a kaotikus kerékforgásba, amit ő életnek meg karriernek nevez, de atóól még elfelejteni sem szeretném. Próbálok túllépni rajta és elengedni az ideált, hogy valamikor majd beállít hozzánk és minden a régi lesz, de idő kell hozzá. Méghozzá nem is kevés.

Megértően végigmért, majd magához húzott egy ölelésre. Egy pillanatig megint úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki az anyjáért nyúl, ha fél. Egyáltalán nem volt rossz érzés.

- Dolgozom rajta, ígérem! Neked emiatt igazán nem kell aggódnod. -kezdett el lassan ringatni, mint amikor kicsi voltam.- Te csak éld az életed és keress valakit, aki nem akkora barom, mint az apád volt! Reméljük nem anyádra ütöttél és nem egy szupersztrárt fogsz ki magadnak!

- Még csak az kéne. -morogtam magam elé.

Ekkor szólalt meg a csengőnk. Plusz ugrott össze a gyomrom. Eljött az idő, hogy elmenjek életem sokadik báljára. Ezúttal viszont nem kell hízelegnem befeketetőknek, vagy játszanom a fiatal tehetséget, akit érdemes lenne bemutatni híres embereknek. Csak el kell mennem egy fiatalokkal megtömött csarnokba és jól éreznem magam a többiekkel. Nem lesz gond.

- Te vedd fel a cipődet, én pedig ajtót nyitok a hercegünknek! -mondta anya, már féllábal kint az ajtón.

- Mi ez a herceg mánia anyával meg Nagyival? -nevettem fel, majd ténylegesen belebújtattam a lábam a szandálba az ágyam mellett.

Gyorsan beledobáltam pár dolgot a kis tatyóba, amit magammal vittem, mikor megrezzent a telefonom, egy SMS-t jelzve Dominikától. 

"Sajnálom." -ennyit írt. Semmi magyarázat, semmi instrukció, hogy mit kéne most ezzel kezdenem, szóval csak behajítottam a telefont a táskába és feljegyeztem magamnak, hogy később rá kell kérdeznem nála. Lehet, hogy nem is nekem akarta elküldeni.

Aztán latrappoltam a lépcsőn és hagytam, hadd essen le az álla kedves kísérőmnek, mielőtt megmenteném őt anya kérdésének áradatától. Az üzenet pedig szép lassan elhomályosodott az emlékezetemben.