Az Elvarázsolt Liget

Elvesztem!

Most is emlékszem arra a nyárra, - hogy is felejthetném el - amikor egy egyszerű erdei kirándulás megváltoztatta az életemet.

Az egész egy Júniusi napon kezdődött. Az osztályom az iskola utolsó napján kirándulni ment a közeli ligetbe. Az erdőt mindenki „Arany Liget"-ként emlegetett azért, mert amikor a nap napfelkeltekor, délben és naplementekor meg világította olyan volt, mintha arannyal öntötték volna le. Csodálatos látvány volt. De amikor az osztályommal odaértünk, egyáltalán nem tűnt különlegesnek.

Beljebb mentünk és mikor elértük a pihenős-tisztást, letelepedtünk. A tanáraink lerakták a plédeket, a többiek pedig rá ültek.

Én nem igazán tudtam, hogy hova üljek. Nem voltam túl „népszerű" az osztályban. Se a fiúk, se a lányok körében. A legtöbben azt gondolták és mondták, hogy flúgos vagyok, különc. Imádtam olvasni, nem úgy mint a többi fiú, akik rá se bírtak nézni egy könyvre. A könyvek izgalmasak voltak, nem is értettem, hogy miért utálták őket. Talán ezért nem kedveltek, és ezért adtak nekem gúnyneveket. Vagy talán azért, mert tudtam a liget próféciájáról, és hittem is benne. A legenda abból indult ki, hogy a ligetben különleges lények éltek, például sellők, és démonok, de a tündéreken van a hangsúly, legalábbis kettőn, a két legszebb teremtményen a világon.

A történet úgy szólt, hogy a két legszebb teremtmény az erdőben születtek és nevelkedtek, egész életükben ott élnek, amíg egy kék jegy(vagyis a legenda szerint egy fiú)fel nem kavar mindent és ki akarja juttatni a tündéreket a Varázs Ligetből. de csak egy mehet el. A másik ligetben marad. Örökre.

Miután legelőször elolvastam volt bennem egy fura érzés. Nem tudtam beazonosítani, ezért újra elolvastam, és újra, és még utána legalább százszor. A végén be kell valljam, már csak azért olvastam, mert vonzott, szinte már megszállott voltam. Nem bírtam másról beszélni otthon. Nem érdekelt hányszor mondták a szüleim, hogy ez csak legenda, puszta mese, pedig sokszor mondták.

Az egésznek akkor szakadt vége, amikor iskolában megemlítettem. Mindenki ki röhögött, még a tanárok is. Azután annyira szégyelltem magam, hogy soha többé fel sem hoztam. De a többiek nem felejtették el. Úgyhogy onnantól kezdve a fejemet mindig könyvek mögé dugtam, amit egyébként nem bántam.

Tehát, ha a könyvek barátnak számítanak, bizonyosan azok voltak. De itt nem voltak könyvek, akik mellé leülhettem volna.

Egyedül lett volna jó ülni, de már minden plédet elfoglaltak. Végül leültem egy piros-fehér kockás plédre.

Éppen amikor rátehettem volna a kezem a kosárban lévő legfinomabb meleg szendvicsre, azt felkapta egy kövér kéz és a szájához emelte, aztán, mintha meggondolta volna magát az arcomba dobta.

- Szívesen! – mondta gunyorosan.

Az arcomba csapódott sajttól talán nem láttam, hogy ki volt, az idegesítő hangjáról azonnal felismertem. Felix. És most nagyon kihúzta a gyufát. Miért kell még az iskola utolsó napján is velem szórakozni? Már régen hozzá szoktam, hogy Felix piszkál és nevetés tárgyává tesz. De most nagyon mélyre süllyedt.

Mivel a sajt a teljes arcomra ráment, Felix és a társai nem láthatták, amint Megengedtem magamnak egy dühös grimaszt. Mondjuk, azt nem is láthatták, mert nem az ő irányukba néztem. Erre is csak azért jöttem rá, mert mindenki, az eddigi szokásosnál is jobban röhögött.

Végre sikerült leszednem a sajtot az arcomról és megfordulni, amikor megláttam Felix vigyorát. Mi jöhet még?!

- Na, ízlett a szendvics, Könyv-faló? Vagy most már inkább Sajt-szemnek kéne hívjunk? Ha én te lennék most innék valamit, erre a finom szendvicsre.