Február 19. (csütörtök)
- Szia - mosolyogtam a barátomra reggel, majd hosszasan megöleltem.
- Szia - köszönt vissza egy halk, akaratlan sóhajtás kíséretében, ahogy visszaölelt és megsimította a hajam.
Olyan volt velem, mint szokott, nem esett terhére megölelni, megsimítani, vagy ilyesmi, de éreztem rajta, hogy valami nem okés vele.
- Fáradt vagy? - fürkésztem.
- Hát... - túrt a hajába - Mondjuk. Mindegy, szia - hajolt oda hozzám, majd egy témaelterelő csókot nyomott a számra.
Nem igazán győzött meg, úgyhogy a csókja után elléptem tőle és tovább kérdeztem.
- De komolyan, történt valami? - kezdtem aggódni.
- Nem, hagyjuk, semmi. Tényleg - hagyta a témát.
- Nem úgy tűnik. Minden rendben?
- Hagyjuk. Szarul keltem.
- Rosszul vagy? Vagy én csináltam valami...
- Nem, Leni, hagyjuk már. Nincs jó kedvem, pont.
- Oké - védekeztem feltéve a kezeimet, érzékelve, hogy kezdem idegesíteni és elég határozottan utalt rá, hogy álljak már le, ettől megszeppentem egy kicsit.
Casso érzékelve, hogy érzékeltem, hogy kicsit indulatosabban vágta rá a kelleténél, annak ellenére, hogy nem akartam rosszat az érdeklődésemmel, valószínűleg akaratlanul, felsóhajtott.
- Bocs, nem akarom kivetíteni rád.
- Nem, nem baj - válaszoltam bizonytalanul - Szólj, ha tudok segíteni, vagy ilyesmi.
Casso általában nyugodt, és jókedvű, az egyik legharmonikusabb srác, akit valaha ismertem, mindig megnevettet, megmosolyogtat, ritkán látni rossz passzban, nem tudom, mi van vele, lehet, hogy csak rossz a kedve, mindenkinek van ilyen, hangulatingadozás, vagy nem aludt, rosszul kelt, semmihez nincs kedve, nem tudom, tényleg.
Pontosabban nem tudtam, ebédszünetig, amikor már nem bírtam, mert egész nap ilyen volt, még ha nem is az a drámás típus, nem vetítette ki akaratosan másokra a hangulatát, csak jobbára szótlan volt, telefonozott, aki ismeri, az érezhette rajta, hogy volt már jobb kedve is, úgyhogy megkérdeztem Ricsit négyszemközt, hogy tud-e valamit.
- Összebalhézott Anyával - mondta halkan, körbepillantva, hogy hall-e minket valaki, mire döbbenten kitágultak a szemeim - Nyugi, volt már sokkal durvább, csak felbaszta idegileg.
- De min vesztek össze? - értetlenkedtem.
- Passz, nem hallgattam végig.
- Veszekedtek mostanában?
- Nem, nem nagyon. Már elég rég nem.
- És... bocsi, hogy ennyi kérdésem van, de történt valami jelentős dolog, ami generálhatta?
- Nem tudok róla - vont vállat.
- Akkor nem értem - pislogtam zavartan elnevetve magam.
- Nem kell nekik mindig nagy indok, de tényleg passz, nem tudom, mi volt. Hamar kibékülnek, pár nap max.
- Mennyi volt eddig a leghosszabb haragtartásuk egyébként?
- Kábé két vagy három hónap, de most nem lesz annyi, nyugi már - mosolyodott el Ricsi, ahogy látta rajtam, hogy szó szerint átfut a gondolataimban, hogy mi van, ha.
- Eléggé remélem - túrtam a hajamba, miközben egy újabb, fura nevetés hagyta el a számat - Szerinted tudok csinálni valamit, hogy ne legyen ilyen... ideges?
- Nem az ideges a jó szó, inkább csak elbaszta a kedvét, úgyhogy ezért... ja, ideges. Felkúrta az agyát.
Őszintén szólva ezt meg tudom érteni.
- Zavarlak? - ültem le Casso mellé még abban a szünetben óvatosan. Akkor épp a helyén ülve telefonozott, zenét hallgatva.
A hangomat hallva felpillantott rám, és kivette a fülhallgatót a füléből.
- Nem, és továbbra sem szoktál - válaszolta egyszerűen.
- Akkor jó - mosolyodtam el - Te hogyhogy nem mentél ki? - kérdeztem az ablakon kipillantva.
A teremben szinte senki nem volt, a többiek ebédelni voltak, vagy az udvaron, a fiúk például épp fociztak.
Casso megvonta a vállát, ami valami olyasmi jelentéssel bírt, hogy "nincs olyan hangulatom", én pedig a kezeimmel valami tollat markolászva megtörtem a csendet.
- Ricsi mondta, hogy összevesztetek, te és... Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz, gondolom, nem akarsz, csak annyi, hogy sajnálom, meg... ilyesmik - mondtam halkan, egy kicsit összeszedetlenül.
- Mondtam, hogy nincs semmi, túlvagyok rajta, csak vannak jobb napkezdések is ennél, úgyhogy kicsit szétbaszta a napomat. Nem nagyon van idegzetem az emberek nagyon nagy részéhez.
- Persze, megértem.
Megint beállt kettőnk közé a csend, ő pedig elrakta a telefonját.
- Nyugodtan csináld, amit szeretnél, nem akarlak zavarni... - szólaltam meg halkan, mire fáradtan felsóhajtva lehunyta a szemeit, olyasmi "nem hiszem el, hogy megint itt tartunk" stílusban, kendőzetlenül - Jó, bocsi, tudom.
- Nem zavarsz - ismételte meg jól tagoltan, hogy nyomatékosítsa - Lehet az az előszülinapi ajándékom, hogy nem kérdezed meg többször?
- Oké, bocsánat, csak nem akarlak idegesíteni, mert látszólag így is épp elég ideges vagy, na.
- Nem vagyok ideges, csak... - túrt a hajába.
- Csak de, az vagy - fejeztem be helyette.
Vagy minimum könnyen ingerelhető állapotban van.
Casso egy sóhajtással kiadva magából az ideget, megdörzsölte az arcát és a tenyerébe temetve az arcát, gondterhelten a padra hajtotta a homlokát.
Megsimítottam a vállát és a karját.
Nem tudom, mi a felső határa annak, amennyire lehet szeretni egy embert, de azt tudom, hogy már azzal képes szanaszét törni, hogy nincs jó kedve.
Úgy sajnálom.
Casso az érintésemre felém fordította a fejét, majd egy helyettünk kommunikáló szemkontaktus után felegyenesedett, én pedig odahajoltam hozzá és az arcát megsimítva megcsókoltam, hogy megnyugtassam egy kicsit.
Nem tudom, mi a felső határ, de azt hiszem, az enyém minden egyes nappal feszegetve van.
Ahogy megcsókoltam és a karját megsimogatva elhajoltam tőle, amikor az arcunk között volt már egy pici távolság, kinyitottam a lehunyt szemeimet, ő is az övéit, egymás szemébe néztünk, majd az ajkaimra pillantott, és ő is megcsókolt engem.
Hihetetlen, hogy még ilyen hangulatban is érezhetem a szeretetét.
- Bocs, ha ma lehúzlak - mondta, ahogy elhajoltunk egymástól.
- Nem húzol le - válaszoltam teljesen természetesen.
- De, csak cuki vagy, és ezt mondod. Nincs semmi bajom, Leni, tényleg aranyos vagy, de nem gyászolok, neked meg főleg nem kell velem, ne hagyd magad lehúzni, mesélj valamit, menjünk büfébe, vagy mehetsz a barátnőidhez is...
- Nem, veled szeretnék lenni, azért jöttem ide. És nekem egyáltalán nem teher, hogy "lehúzol".
- Nekem az. Nem akarom, hogy neked is olyan szar kedved legyen, mint most nekem, de megjátszani sincs kedvem, hogy jó hangulatban vagyok, ettől még nem akarom, hogy neked ne legyen jó a napod.
- Makacsnak tűnhetek, de nem akarok jó hangulatban lenni, felpörögni, meg a hülyeségeimet mesélni neked, ha neked nincs jó kedved. Szabad akaratból - tettem hozzá, mielőtt azt gondolná, hogy ezt ő kényszerítette rám - És ez nekem nem teher. Azért vagyok itt, mert osztozni szeretnék ebben, együtt érezni, veled lenni, ilyesmik. Nem csak akkor szeretek veled lenni, ha jó kedved van és minden oké, mint ahogy én nem zavarlak, te sem vagy teher, semmilyen érzésed, hangulatod nem az, és nem is kell megjátszanod semmit.
Casso zavartan elnevette magát.
- Könnyebben feldolgozod az érzéseimet, mint hogy én kimutatom őket, kész vagyok.
Érdekes. A legtöbbször, amikor a negatív érzései kerülnek szóba, beszél róluk vagy csak szimplán kimutatja őket, úgy érzi, mint ha terhelne vele, talán ösztönből, mint ha akkora önzőség lenne megnyílni, és "rámsózni" a nehézségeket, pedig ez egyáltalán nem így van, szeretem, amikor megismerhetem az érzéseit, amikor beszél róluk, még ha ő sebezhetőnek is érzi magát, vagy gyengének, én szeretem így is, sokkal közelebb érzem magam hozzá.
Na mindegy.
A mai napon volt egy érettségi tájékoztató, amin jobbára olyan dolgokat mondtak el, amiket már tudtunk, de azért jegyzeteltünk.
- A magyar irodalom, nyelvtan, matematika és történelem érettségit, illetve az idegen nyelvet, a május 4-étől 10-éig tartó héten fogjátok megírni - lapozott a tájékoztatót tartó tanárnő a ppt-jében azzal a lézersugaras, mutogató tollával.
De komolyan, mint ha nem tudnánk.
Már vagy fél éve folyamatosan ezzel a rettegett május negyedikei dátummal rakják belénk a gyomorgörcsöt, tényleg új információ, hogy akkor lesz az érettségi.
Tanítás után a kapunkban megkérdeztem Cassot, hogy mit fog csinálni délután, hogy beszél-e Rillával, vagy ilyesmi, azt mondta, hogy nem tudja, de hogy valószínűleg otthon lesz és "várja, hogy vége legyen ennek a retkes napnak", mire megöleltem.
A délután folyamán muszáj voltam tanulni másnapra, úgyhogy azon túlestem, aztán néztem sorozatot, ettem egy kicsit, miközben hallgattam Anya online spanyol magánóráját a dolgozószobából és igyekeztem memorizálni a szavakat, Csepivel is voltam, szóval egészen nyugodtan elment a nap hátralévő része, majd este épp a függönyömet húztam be a szobámban, amikor kipillantottam az ablakon, és bár a lámpám pont úgy világította meg az üveget, hogy nem annyira láttam ki, de azt pont kiszúrtam, hogy Casso épp ekkor ért haza valahonnan, fogalmam sincs, honnan, azt se tudtam, hogy elment egyáltalán otthonról délután.
De egy biztos - tuti, hogy nem volt józan.Mai nap - 5/?: egyre inkább nem értek semmit.
YOU ARE READING
Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad
Teen FictionSokszor azt hisszük, hogy akkor veszi az életünk a legnagyobb fordulatot, amikor elkezdődik egy korszak, de a legnagyobb változás talán mégis az, amikor véget ér egy, átsodorva minket teljesen ismeretlen vizekre. Utolsó év, utolsó közös emlékek - al...