Anabell Potter története

Part 22 - Főhadiszállás

Négy nap tehetetlenség következett. Hedvig, amikor visszaért Harryvel összesen öt levelet kötöttünk a lábára: egyet Siriusnak, Remusnak, Ronnak, Hermionénak és egy darabat Frednek és George-nak. A négy nap másból sem telt, csak abból, hogy Harryt próbáltam nyugtatni, és üres fejjel bámultuk a plafont. Naponta háromszor ételt tolt be az ajtón vágott résen Petunia néni, és Harry olyankor megszállottan próbálta faggatni a rivallóról, de Petunia néni sosem szólt egy szót sem, és végül már én kiabáltam Harryre, hogy fogja be, mert semmire se megy vele.

A negyedik nap Vernon bácsi állított be a szobánkba, és megparancsolta, hogy nem hagyhatjuk el a szobánkat, és nem nyúlhatunk semmihez. Nem értettem miért kellett ezt nekünk megígérni, amikor úgy is ránk zárta az ajtót. Rá pár percre, ahogy a Dursley-ék elhagyták a házat, csörgés hallatszott a konyha felől. Harryvel egyszerre ültünk fel az ágyon, és szótlanul összenéztünk. Betörők.

Ahogy az ajtóhoz siettünk ismét értetlenül néztünk össze. A betörők suttognának, de ezek még csak meg sem próbáltak halkan beszélni. Hirtelen kattant a zár, mire Harryvel mind a ketten egyszerre rántottunk pálcát. Még másfél hétig nem voltam hivatalosan felnőtt, így reménykedtem benne, hogy nem kell a varázserőmet használnom, és nem jutok ugyanolyan sorsra, mint Harry.

Az ajtó hiába tárult fel, senki sem állt előtte. Lassan araszolva a folyosón, Harry elé kitettem a karom, és kielőztem őt, majd megálltam a lépcső tetején. A kivilágítatlan előszobába, kábé nyolc ember állt, és ha a látásom nem csalt mind minket néztek.

- Eresszétek le a pálcátokat, mielőtt kiszúrjátok valakinek a szemét – mondta egy recsegő hang.

- Mordon professzor? * – szólaltunk fel egyszerre Harryvel, amíg Harry kissé félénken, addig én teljesen reszketve, ahogy eszembe ötlött az arca, ahogy átváltozik Barty Kuporrá és rám veti magát.

- Nem tudok róla, hogy professzor lennék. Nem jutottam el odáig, hogy tanítsak * – válaszolt a hang. – Na gyertek le, hadd nézzünk meg titeket jobban! – Harry már mozdult volna, viszont a karommal visszatartottam őt. A gyanakvás nagy volt bennem, hisz legutoljára egy egész iskolai évet töltöttünk egy áll Mordonnal, aki aztán mind a kettőnket bántott.

- Nincs mitől félnetek – szólalt meg egy ismerős hang, mire melegség töltötte meg a szívem. – Azért jöttünk, hogy elvigyünk innen titeket.

- Miért álldogálunk a sötétben? Lumos! – szólalt meg ismeretlen női hang. Mihelyst a pálca megvilágította a szobát összetalálkozott a tekintetem Remussal, aki széles mosollyal fogadott. Viszonozva azt, leeresztettem a pálcám és a kitárt karjai közé futottam, szorosan átölelve őt.

- Ó, pontosan olyanok, mint amilyennek képzeltem őket – mondta a mellette álló boszorkány, aki úgy tűnt egyben a legfiatalabb is közülük. Szív alakú arccal rendelkezett, és tüskés haja lila színben pompázott.

- Igazad volt, Remus * – szólalt fel egy távolabb álló fekete bőrű varázsló. – Tényleg szakasztott másai Jamesnek és Lilynek – mondta mély hangján.

- Hiányoztál, Remus – engedtem el őt.

- Nekem is hiányoztál, Bell – simította ki a hajam az arcomból.

- Biztos vagy benne, hogy ők azok, Lupin? – dörmögte Mordon Remus hátánál állva. – Jól néznénk ki, ha ott derülne ki, hogy valami halálfalók bújtak a gyerekek bőrébe! Kérdeznünk kéne tőlük valamit, amit csak ők tudnak. Vagy van valakinél Veritaserum? – érdeklődve meredtem az igazi Mordonra, de mégis kirázott a hideg, hiába próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy ő nem Barty Kupor.