Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

102. Bűntudat

Február 21. (szombat)
- Szia, ne haragudj, ha zavarlak... tudom, tegnap beszéltünk utoljára, de ha ráérsz, tényleg nem sürgős, megértem, ha most kicsit egyedül szeretnél lenni, vagy valami ilyesmi, de ha úgy van, akkor beszélgessünk, vagy... érted - mondtam a telefonom mikrofonjába hangüzenetben össze-vissza hebegve, amit ezelőtt már vagy háromszor újravettem, mert valahogy soha nem éreztem elég "jónak".
Ezt sem küldtem el végül, töröltem az egészet, és a telefonomat szorítva próbáltam megfogalmazni, hogy mégis mit mondjak.
Ekkor körülbelül huszonnégy órája volt, hogy tegnap Casso, a családja, és én megtudtuk, hogy Rillával baleset történt, azóta is az intenzíven van, élet és halál között, és huszonnégy órája volt az is, hogy Casso összezuhant a kórház mögött.
- Megértem, tényleg, hogy magadat okolod, de ne tedd, nem a te hibád - mondtam még akkor őszintén - Senki nem hibáztat téged, anyukád se fog, amint felépül, nem te tehetsz a balesetről, mert...
- Ha felépül, Leni - szakított félbe Casso az egyik szavamra rákapva - Felőlem hibáztathat az egész világ, pont kurvára nem érdekel ahhoz képest, ha nem éli túl, felőlem azt is mondhatja mindenki, hogy nem tehetek róla, én tudni fogom, hogy kibaszottul tehetek róla, hogy elvesztettem az anyámat, hogy a tesóim elvesztették, hogy apám elvesztette, hogy mindenki elvesztette, hogy nem lesz alkalma se hibáztatni vagy nem hibáztatni engem, hogy elveszek tőle minden lehetőséget, élményt, vagy amikor büszke lehet, boldog lehet, még annyit se tudok tenni, hogy bocsánatot kérjek, nem csak ezért, mindenért, amit végigszenvedett miattam, pont őt fosztok meg mindentől, pont őt, és én meg pontosan jól fogom tudni, hogy én voltam az, aki erről tehet, de még ez a kibaszott nagy bűntudat is, ami már önmagában megöl, ez is semmi ahhoz a tényhez képest, hogy meg fog... - fakadt ki, de nem fejezte be, nem tudta, csak a tenyereibe temette az arcát.
- Nem lesz semmi baj - vigasztaltam.
- Basszameg, már baj van, Leni! Már baj van, kurva nagy baj, már akkor baj volt, amikor összeesett és ott volt a karjaimban a lépcső alján, most viszont ott van bent, eszméletlenül, meg se tudják állapítani, hogy most mi van, próbálják megmenteni, legeslegjobb esetben is hajszál híján az egész élete, baj van, őszintén fogalmam sincs, mit csináljak, mit mondjak, mit gondoljak, vagy hogy hogyan fogom kibírni ezt az egészet, nem, nem tudom, kibaszottul nem vagyok ehhez elég, azt se tudom, hogy neked mit mondjak, rád akarok nézni, de nem tudok, mert akárhányszor rád nézek, vagy ezerszer nagyobb lesz a bűntudatom, eddig bírtam, Leni, azt se tudom, mi a kurva élethez kezdjek most, bemenjek újra, hogy megint ne tudjak semmit, és nézzem végig, ahogy a családom minden egyes tagját padlóra küldi, hogy mi van vele, maradjak itt, vagy menjek el, valamerre, Leni, Istenem, segíts, mit csináljak??? - borult ki teljesen, erőt véve magán és rámnézve.
Olyan megtört.
Ez a párbeszéd újra és újra lejátszódott a fejemben az utóbbi huszonnégy órában, jelen pillanatban is, ahogy visszazökkentem a valóságba, és épp újrakezdtem volna a hangüzenetemet, amikor csengettek, úgyhogy kipillantottam az ablakomon.
Ő volt az.
Be volt zárva a bejárati ajtó, ezért csengetett, majd ahogy kinyitottam azt és már vele szemben álltam, még be se jött a házba, én csak odaléptem hozzá és szó nélkül, szorosan megöleltem.
- Szia - köszöntem neki halkan, a vállába fúrva a fejem, beszívva az illatát.
- Szia - simította meg a hajam.
Felmentünk a szobámba, hogy ne zavarjuk Anya magánóráját, majd immár csukott ajtók mögött leültem törökülésben az ágyamra, ő viszont nem ült le, csak körbepillantott a szobámban.
Nem mintha olyan sok újdonságot rejtegetett volna neki, egyszerűen csak azt se tudta, hogyan kezdje a beszélgetésünket, ami egy kicsit zavarba hozta, úgyhogy beletúrt a hajába, én pedig megszólaltam.
- Hogy vagy? - kérdeztem együttérzően ránézve.
Casso feszülten elnevette magát, erre pedig bár nem válaszolt, végül megtörte a csendet.
- Bocs a tegnapiért - mondta őszintén, ami kicsit hirtelen ért, erre nem igazán számítottam - Tényleg, ne haragudj, csak... ja, asszem nem kell magyaráznom - kapta el a tekintetét.
- Dehogy is, miért kérsz bocsánatot? - értetlenkedtem, mire egy zavart nevetés hagyta el a száját, majd megdörzsölte az arcát.
- Nem akartam mindent rád zúdítani - vallotta be - Rohadtul nem érdemelted meg, hogy végig kelljen nézned, nem is akartam, hogy ilyennek láss, hogy rád csapódjon minden, csak mert te jöttél utánam, megijesztettelek, és nem hagytál ott, fogalmam sincs, hogy tudtál végig velem maradni, nem szóltál semmit, mindent visszafojtottál, hogy nekem könnyebb legyen, szóval az az alap, hogy bocsánatot kérek, meg egyszerre meg is köszönöm, mert egyszerűen... nem, passz, tényleg fel se fogom.
Annyira őszinte volt a tekintete, hogy szinte a lelkem mélyére hatolt az a gyönyörű kék szempár.
- Casso... - álltam fel, majd odaléptem hozzá, aki épp a falnak a hátával dőlve állt a szobám másik végében, és egy zavart, hitetlen nevetés hagyta el a számat - Nekem meg az az alap, hogy ott maradtam. A barátom vagy, az egyik legeslegfontosabb ember az életemben, szeretlek, épp ez a különbség aközött, mint ha csak valami ismerősök lennénk, osztálytársak, vagy egy fiú és egy lány, akinek tetszik a másik, esetleg amikor még csak ott tartottunk, hogy egyszer megcsókoltál, vagy érted, mire akarok kilyukadni, és aközött, ami most van közöttünk, hogy társak vagyunk az életben, nem kell mondanod semmit, nem kell érezned semmilyen bűntudatot, vagy bármit, azért, mert ott maradtam veled, minden egyes élethelyzetben ott maradok melletted, ha szükséged van rám, azért kerestelek meg, mert veled akartam lenni, mert támasz akartam lenni... és továbbra sem érzem tehernek meghallgatni az érzéseidet, megértem őket, és nekem bármikor kifakadhatsz, tudod, hogy megteheted, és meg is kérlek, hogy tedd meg. Mindig szeretnék melletted lenni - fejeztem be, ahogy pedig elhallgattam, a szemembe pillantott végre - Ez a legkevesebb.
Egy pár másodpercig csak egymás szemébe néztünk, majd a hirtelen érzéseitől vezérelve ellökte magát a faltól, az arcomhoz nyúlt, odahajolt hozzám és hosszasan megcsókolt.
Meglepett vele; annyi érzelem volt a csókjában, hogy szinte elszédített, én pedig először a kezéhez nyúltam, ami az arcomon pihent, majd lábujjhegyre emelkedve én is közelebb hajoltam hozzá, és a tarkójánál összekulcsolva a kezeimet, viszonoztam a szenvedélyes csókját.
Újra és újra megcsókoltuk egymást, egyre jobban feltörő érzelmekkel, szinte észre se vettem a hévtől, ahogy közelíteni kezdtünk az ágyamhoz, csak amikor Casso hátradöntött rajta, és felém magasodva megcsókolt újra.
Annyi érzés szorult belé, mindent éreztem rajta egyszerre, és még így is megterhelt, bele se merek gondolni, ő hogy bírja el őket.
- Nagyon szeretlek - suttogtam az ajkaira, ahogy egy pillanatra eltávolodtunk egymástól, mire ő újra visszahajolt hozzám, visszaadva a szavaimat az ajkairól az enyémekre csókolva.
Sokáig csókolóztunk ott az ágyamon, majd hirtelen az eddigieknél is jobban átvette felette a kontrollt a szenvedélyünk, az érzései, a hév, és ahogy belecsókolt a nyakamba, fürge mozdulatokkal már kapott is a csípőmhöz, a melegítőnadrágom széléhez, kérdés nélkül benyúlva a derekam mögé, ezzel feljebb emelve egy kicsit, így másodpercek töredéke alatt lehúzhatta rólam, majd ahogy szinte átrántotta mindkét bokámon a nadrágomat, ledobta azt a padlóra.
Visszamagasodott felém, kicsit feljebb, mire értve az utalást, bármiféle ellenkezés nélkül, megadva magam, hátrébb húzódtam az ágyon, közelebb az ágytámlához, hogy ne lógjon le a lábam, teljesen rajta legyek, de nem mászhattam hátra eléggé, mert felfogni se volt időm, de felkapott, egy kicsit megemelve, és szinte hátrébb dobott, ahogy pedig azt a picit lelandoltam a párnáimra, már nyúlt is a pólómhoz, ami hosszú volt, a combközepemig ért, de nem vesződött vele sokat, csak feltűrte nagyjából a melltartómig, és a testemnek nekiesve, a hévtől sietősen végigcsókolta a hasamat, egyre lejjebb, majd eszméletlen, felfoghatatlan feltüzeltséggel, vagy hívjuk inkább férfias vágynak, a medencémhez szöktek a kezei, hogy megszabadítson, szinte letépje rólam azt a ruhadarabot, gyakorlatilag az egyetlent, ami akadályozta, de aztán egyszer csak megállt, rámnézett, és eltávolodott tőlem.
Az ágy szélére ült, a hajába túrva, szinte fel tudott volna robbani a belészorult érzelmektől, követni sem tudtam, így értetlenül felültem én is, odahúzódva hozzá.
- Valami baj van? - pislogtam arra értve, hogy miről nem tudok, vagy ez most mi volt.
Casso nem válaszolt, csak végigpillantott rajtam, majd felvette a nadrágomat a földről és lerakta mellém, visszaadva.
- Figyelj, tudom, hogy kikészítenek a dolgok, és feszült vagy, meg ideges vagy, és meg is értem... - szólaltam meg újra - Ha attól jobb, márpedig valószínűleg... ez biztos ribancosnak tűnik, vagy nem tudom, nem is azért mondom, viszont... levezetheted, vagy érted - magyaráztam, majd zavartan, elpirulva elnevettem magam - Jézusom, fogalmam sincs, hogy mondjam ezt jól. De érted.
Casso feszülten elnevette magát és rámnézett.
- Leni, én... - túrt a hajába zavartan, majd megdörzsölte az arcát, felemelte a fejét, majd felsóhajtott és újra kezdte - Szóval Leni. Értem. Nem akarom, nekem ez most nem megy, ennyi - egyszerűsítette le a lehető legjobban, mire értetlenül elnevettem magam.
- Mármint... - pislogtam értetlenül - Jó, lehet, félreértettem, de nekem nem úgy tűntél, mint aki nem akar...
- Kihasználni nem akarlak - vágta rá, eloszlatva az eddigi kérdéseimet. Így jöttek újak.
- A barátnőd vagyok, miben használnál ki?
- Oké, mostanában minden vagyok, csak stabil nem, de... - nézett rám - De az full biztos, hogy nem akarok még azzal a tudattal is megküzdeni, hogy azok közé a lányok közé sorollak téged is, akikkel szexelek, akiket ágyba viszek, csak hogy levezessem a feszültséget, mert épp ideges vagyok, most kértem bocsánatot, hogy rajtad vezettem le, hogy kiborultam, nem akarom öt percen belül már is kihasználni azt, hogy a barátnőm vagy és bármilyen ellenkezés nélkül nekem adnád magad, hogy bocs, nem vagyok kertelős hangulatban, de hogy basszak egyet, könnyebbüljek egy kicsit és olyan húsz percre jobb legyen, mert kiadtam az ideget magamból, tudod mennyi ilyet csináltam már? Kurva sokat, Nikivel, Bogival, vagy hadd ne soroljam, az se volt túl helyes, de velük csináltam, nem veled, veled fix, hogy nem fogom, most egyáltalán nem értesz, ahogy így rám nézel, nem várom el, hogy megértsd, de nem akarom ezt a tudatot is elviselni - fejezte be őszintén.
- Már megint úgy csinálsz, mint ha áldozat lennék, ez most elég más értelemben van, mint az előző, de...
- De elmondtam már, ez rólam is szól, egyszerűen a tudatot se akarom - szakított félbe - Így is kibaszott nagy a bűntudatom, az utóbbi huszonnégy órában mindenért is akkora bűntudatom van, hogy szép lassan kinyírom vele magamat belülről, nem akarok szembesülni azzal is, hogy... nem, Leni, nem kell megértened, megértem, ha nem megy, de ez nekem most... most nem. Na jó, basszameg, nem tudom, melyik hülye érez még így, magamat is hülyének nézem, de... - túrt a hajába - Nem akarom ennél is szarabbul érezni magam.
Nem is tudom, mi ejt nagyobb csorbát egy nő büszkeségén, ha a barátja lefekszik vele, de csak mert feszült, vagy ha a barátja rögeszmésen nem akar lefeküdni vele, tényleg fogalmam sincs, de abban a pillanatban egyáltalán nem tudott érdekelni a büszkeségem.
Rossz volt nézni is, ahogy gyötrődik, már megint, önmaga ellensége, már megint, bele se mertem gondolni, hányszor, hányféleképpen fog ez még megmutatkozni, ilyen hatással vannak rá a történtek, hatalmas bűntudata van, ami kihat az élet más területeire is, minden egyes perccel egyre inkább megmérgezi.
Nem tudtam, mi lenne a helyes reakció, olyan hirtelen történt minden, akár ahogy kikötöttünk az ágyon, akár most, hogy félbehagyta, követni se tudtam, úgyhogy csak leültem mellé, és éreztetve vele, hogy nincs egyedül semmilyen értelemben, közel húzódtam hozzá.
Casso a tenyereibe temette az arcát.
- Nem, Leni, ne haragudj, csak... - szólalt meg a hajába túrva, de félbeszakítottam.
- Ne kérj bocsánatot, nincs is miért - simogattam meg.
- De, dehogynem - sóhajtott fel gondterhelten - Aranyos vagy, tényleg, és annyira angyali, meg annyira jól bánsz velem, amit meg se érdemlek, nem is tudod, milyen hatással vagy rám, és... és tényleg, próbálom kezelni ezt az egészet valahogy, alapból úgy kezdtem a napot, hogy bementem Anyához, továbbra sincs semmi, próbálom tartani magam, vagy nem összeomlani még ennél is jobban, amiben a legnagyobb segítség vagy, de nekem ez egyedül már... ez nekem már nem megy - vallotta be őszintén, a tenyerébe támasztva a homlokát - Sajnálom, és belerángatlak, visszahúzlak, még ha nem is érzed így, én viszont érzem, de nekem ez tényleg nem megy. Szükségem van rád, Leni, soha nem voltam még ennyire... tehetetlen, soha nem voltam még ennyire összezuhanva, annyiszor voltam már padlón, de nem így, nem tudom, tényleg nem tudom, hogy fogom ezt az egészet egyedül...
- Ne gondolkodj ezen, nem vagy egyedül - emlékeztettem, mire Casso felém fordította a fejét, én pedig odahajoltam hozzá és lassan megcsókoltam.
Biztosan rengetegen írtak már, bölcselkedtek a szerelemről előttem, arról, hogy milyen szeretni valakit, a feltétlen szeretetről... megemlíthették mindazt, amiket már én is annyiszor leírtam, hogy milyen hatással van rám, hogy boldoggá tesz, hogy milyen fantasztikus érzés.
De valahogy ma más volt - vagy inkább csak megismerhettem egy szinte teljesen új oldalát.
Ott ült mellettem, megtörten, a fiú, akinek minden egyes kis vonásába, tulajdonságába, az egész személyébe szerelmes vagyok, beleszerettem és beleszeretek minden egyes nap újra meg újra, mindennél jobban szeretem, boldoggá tesz, most viszont, ahogy ránéztem, a fájdalma akkora hatással volt rám, hogy szinte megszakadt a szívem érte, éreztem az érzéseit, mint ha szó szerint egy lenne a szívünk, összetört, hogy összetört, hosszasan megöleltem, el se akartam engedni.
Fájt, hogy szomorú, fájt a bűntudata, az önutálata, a félelme, minden annyira pokolian fájt, és tudtam, hogy neki még ennél is ezerszer jobban, ez volt a legfájdalmasabb az egészben.
Bár tehetnék valamit.
- Kérsz esetleg pitét? - kínálta meg Anya a barátomat egy-két órával később, amikor a konyhában voltunk - Tegnap csináltam, de még meg se kezdtük - vallotta be, ahogy kiszedte a hűtőből a teljes tepsit.
Na igen, tegnap nem igazán volt senkinek se pitézgetős hangulata.
- Nem, köszönöm - válaszolta Casso.
- Pedig finom, kedvenc receptem Anyától - biztattam rámosolyogva, hogy kicsit oldjam a hangulatot.
Nem kért, kedves volt anyukámmal, de nem kért. Megértem, nekem se lenne túl sok étvágyam.
Körülbelül egy órával később Apa is megjelent, megkínálta itallal.
Félreértés ne essék, alkoholra gondoltam.
- Csúnya lenne, ha ezt viszont elfogadnám, ugye? - röhögte el magát Casso feszülten, a hajába túrva, mire mosolyogva ránéztem.
- Nem, dehogy is, meg vagy kínálva. Szerintem azt pont nagypapám csinálta még - tettem hozzá a pálinkás üveget nézve - Egy csomót el szokott adni egyébként.
- Akkor támogatom a családi vállakozást.
Szóval Apa és Casso számára előkerült két pálinkáspohár - az, hogy apukám magától megkínálta, hogy kicsit oldjon a feszültségén, nem kicsit jelenti azt, hogy a barátom már konkrétan a családunk részének van tekintve -, koccintottak egyet-kettőt a nappaliban, addig Anya és én a konyhában raktuk el a pitét.
- Istenem, úgy sajnálom szegényt - sóhajtott fel Anya Cassora utalva - A szívem hasad érte.
- Nekem is - bólintottam szomorúan.
- Segíts neki.
- Igyekszem, hidd el, borzasztó nézni, hogy ilyen megtört - vallottam be őszintén - Remélem Rilla is rendbejön.
- Nagyon remélem - bólogatott Anya aggódva.
Kicsit később muszáj voltam bezavarni a férfiterápiába, mivel a nappaliban hagytam a töltőm.
Nyilván nem iszogattak sokat, jobbára beszélgettek, egy-két kör ment csak le, viszont amikor beértem a nappaliba, ha már ott voltam, én is meg lettem kínálva eggyel.
- És, Roli, mit csináltál, amíg a barátnődnél voltál? Ittam a családdal együtt - játszottam el a gondolattal, megjelenítve mindannyiunk fejében a párbeszédet, majd lehúztam a pohár tartalmát, Cassonak pedig egy kis mosoly jelent meg az arcán, függetlenül attól, hogy mindene volt, de jókedve tuti nem.
- Megkérdezzem anyukádat, hogy jön-e? - kérdezte Casso, ha már, majd Apára néztünk, aki már vette is elő a negyedik poharat, Casso pedig átment a konyhába Anyához.
Na most mondja valaki, hogy nem vagyunk támogató család. :)
Jó, ez persze csak vicc volt, szimplán csak ugyanúgy megszakad a szívünk Cassoért, és mindent meg akarunk tenni, hogy segítsünk rajta és kicsit oldjuk a hangulatát.
Még ha ehhez Apa pálinkás-ötlete volt is a pillanatnyilag megfelelő.
Azt hiszem, kevés szomorúbb látvány van egy szomorú fiúnál.

Mai nap - 5/1: tényleg igyekszem.