Gyilkos képző /Hyunlix ff./

1. rész

Felix pov

A gyengék nem jutnak el sehova, elhullanak. Vagy egyből, vagy kínlódnak még egy kicsit. A végeredmény ugyanaz: eltűnnek.

A szüleim gyengék voltak, bár küzdöttek egy ideig... Azonban után ott hagytak. Egyedül az utcán, hogy boldoguljak egymagam, miközben a kiontott vérük összekeveredett a csatorna felé tartó vízzel...

Akkor még fogalmam sem volt, hogy ki vagyok. Erős vagy gyenge. Egy rémült kisfiú voltam, aki a koszos járdán lakott, ereszek alatt aludt és könyörgött minden egyes falatért. Kicsi volt és tudatlan, majd, ahogy cseperedtem az utca kegyetlen törvényei megedzettek. Már nem koldultam, hanem megtanultam zsebezni, az étel már nem alamizsna volt a szánakozóktól, hanem kemény munkával megszerzett zsákmány.

Egy idő után beköltöztem egy lakatlan házba, ahonnan kiraktak. Pont, mint a következőből is és az azutániból is. Végül egy utcai banda fogadott be és azért cserébe, hogy besegítettem nekik jó pár melóban fedelet adtak fölém. Náluk már a zsebtolvajlás nem volt pálya. Ők nagyobb dolgokra mentek: kisebb boltok, autók, üres lakások. Besurranó lettem.

Megint tartoztam valahova. A napok már nem a túlélésről szóltak, hanem volt időm végre megpihenni és elgondolkozni dolgokon.

„Erős vagyok." jelentettem ki magamban, amikor végre letisztáztam magammal a dolgokat. „Én. Erős. Vagyok." túléltem eddig minden szart, amit elém sodort az élet. Nem nyavalyogtam, beharaptam a szám és mentem tovább. Megacéloztam magam, tűrtem, alkalmazkodtam, bármit, amit megkívánt tőlem az adott helyzet. Ennek köszönhettem, hogy még életben voltam.

És erre emlékeztem vissza, ebbe kapaszkodtam, miközben 2 méteres gorillák erőszakosan betuszkoltak egy fekete kocsiba.

Zsákkal a fején az ember könnyen elveszíti az időérzékét, így fogalmam sem volt mennyi ideje ücsörögtem a két izomagy között, akikből csak úgy áradt az Old Spice szag. Ha nem ilyen helyzetben lettem volna, akkor tuti szólok nekik, hogy a dezodort fújni kell, nem fürödni benne, de jelen pillanatban leginkább az életemért imádkozhattam. Hiszen ezek az alakok feltehetőleg nem a rivális bandától jöttek, hanem egy igazi nagykutya küldte őket. Ez pedig nekem nem sok jóval kecsegtetett.

Rövid kis zötykölődésünk végeztével ugyanolyan durvasággal kirángattak a gépjárműből, a vállamat mindkét oldalról megmarkolva konkrétan húztak maguk után. Nem beszéltek, inkább csak morogtam, viszont, mivel nem tudok wookie-ul, ezért nem esett le, hogy az egyik mély morranás annyit tesz: Vigyázz lépcső!, szóval, ha nem tartanak vasmarokkal, bizonyára egy vérző orral gazdagodtam volna.

A lépéseink utána márványon, vagy legalábbis valami kőzeten, amin nem csempe volt kopogtak. A kirámolások alkalmával hamar belejöttem, hogy csukott szemmel is meg tudjam állapítani milyen talajon állok és mi fog megreccsenni alattam. Ez hasznos, ha éppenséggel valaki háta mögé akarsz belopódzni. A cipők nyikorgását visszaverték a falak, szóval nincsenek faliszőnyegek, sőt valószínűleg a fal is olyan anyagból készült, mint a padló. Egy ilyen (csaknem teljesen üres) helyiséget, inkább folyosót a méreteiből kiindulva nem engedhet meg akárki magának. Kell hozzá lóvé bőven. Ennyi lóvéja meg csak a nagykutyáknak van. Varázslatos...

Ilyen információkkal gazdagodva ültettek le egy székre, ahol egy jó ideig némán várakoztam. Senki nem volt rajtam kívül a szobában, hallottam volna a lélegzetvételét. Az alkalmat kihasználva természetesen próbálkoztam a szabadulással, azonban a csuklóimat erős bilincsek tartották fogságban, amiket nem tudtam kicsomózni. És nem vagyok annyira kattos, hogy álkulccsal menjek le a sarki közértbe. Úgyhogy jobb dolgom nem lévén magamban számoltam a másodperceket, amíg az ajtó ki nem nyílt és több ember meg nem érkezett egyszerre.

„Hatezerkétszázhetvenhat." zsanérnyikorgás, halk szitkozódás. Aztán valamit csikorogva odahúznak mellém, puffanás, valaki leült. A jövevénynek nem Old Spice szaga volt, hanem férfi parfüm illata. Kifejezetten kellemes... Ezen nem volt sok időm gondolkozni, mert egy csuklómozdulattal hátulról lerántották rólam a zsákot, minek következtében a szőke tincseim feláramozódva tapadtak a homlokomra.

A fejemet forgatva pár másodperc alatt felmértem a terepet: egy irodára hajazó helyiségben voltunk, mögöttem 2 tagbaszakadt, kopasz faszi, mellettem egy nagyjából velem egykorú srác, aki magasabb lehet nálam úgy 10 centivel, a fekete haja a vállát verdeste, nem nézett rám, helyette meredten bámulta az előttünk álló középkorú férfit.

-Hyunjin! – nézett a másik fiúra. – Felix! – barátságosan mosolygott, de tudtam, hogy ez csak álca. Nem pusztán kedvességből vagyunk itt, valamit akar tőlünk, csak még nem bökte ki, hogy mit. Kérdőn felvontam a szemöldököm és vártam a folytatást. Közben végig magamon éreztem a fekete hajú tekintetét, ami szinte fel akart falni, mert ő nem titkon bámult, ahogy én tettem korábban, hanem a fejét teljesen felém fordította, mintha nem lenne semmi rejtegetni valója. – Gondolom sejtitek, hogy okkal vagytok itt nálam.

- A Stray Kids rabolgat el úgy embereket, szóval igen, volt egy ilyen megérzésem – a Hyunjinnek nevezett fiú itt szemtelenül félbeszakította a szónoklata közepén tartó férfit.

- Ezek szerint tudod, hogy ki vagyok... - méregette elismerően a srácot a pasas. Kicsit elszégyeltem magam, hogy ennyi év után az alvilágban még mindig fogalmam sem volt, hogy ki rángatott ide magához. – Te tudtad? – fordult ezúttal felém a férfi. Megráztam a fejem, majd hamar rájöttem, hogy ez nem vet valami jó fényt rám, ezért gyorsan magyarázkodni kezdtem.

- Mármint... Pontosan nem tudtam, hogy ki Ön... Kik Önök, de nem gondoltam, hogy valaki a nagyvilágból hirtelen berántott a kocsijába, mert ezzel akarta feldobni az unalmas hétköznapjait... - éreztem, hogy a fülem hegye elkezd forrósodni és a szeplőim is erősebben kirajzolódnak az orromon. Nem ez volt életem legjobb magyarázkodása, sőt...

- Hát ez szánalmas volt... - suttogta Hyunjin olyan halkan, hogy csak én hallhassam.

- Anyád a szánalmas! – motyogtam azonnal vissza, mire a fiú jóízűen felkuncogott. Abban a pillanatban legszívesebben felpattantam volna a székről, hogy belemarkoljak azokba a szénfekete tincseibe és utána addig vertem volna az az öntelt képét, míg már lenne képes mosolyogni. Az ujjaim már reflexből kibontották a csomókat, amikkel össze volt kötözve a két csukló, már csak tartottam a zsinórt, hogy ne keltsek feltűnést, azonban most nagyon a határán volt annak, hogy felfedve magam megfojtom a kötéllel.

- Nyugalom fiúk! – szólt ránk a férfi még mindig kaján vigyorral az arcán. – Még jó sok ideig kell együtt lennetek, szóval, ha lehet ne nyírjátok ki egymást már az elején. – én ezzel a baromarcúval egy percet nem vagyok hajlandó egy légtérben eltölteni, nemhogy huzamosabb időt... Ha leírást kellett volna adnom, akkor biztos azt mondom, hogy valami milliárdos, sznob seggfej picifia, aki aranykanállal a seggében született és még az életben nem kellett semmiért sem megdolgoznia, mert valaki, egy cseléd mindig megcsinálta helyette. Lehet, hogy tévedtem, de a kifinomult ízlésről árulkodó ruhái, a kecses tartása, nameg az arrogánsan felhúzott orra mind erről árulkodott.

Miután mindketten lenyugodtunk és már tudtunk figyelni a Stray Kids vezetőjére, az belekezdett a hosszadalmas beszédébe. Röviden összefoglalva annyi, hogy az elnök és a felesége, akik örökbe akarnak fogadni és 2 hét múlva látogatnak el egy árvaházba, ahova addigra vagy engem vagy ezt a Hyunjint betuszkolják. Természtesen teljes kiképzéssel a beépüléshez, hogy utána tudjunk nekik egyszerűen információkat szivárogtatni. A hátra lévő 2 hétben nem hagyhatjuk el az épületet, nem érintkezhetünk a külvilággal és mindenben engedelmeskednünk kell nekik.

-A nem kiválasztottal mi lesz? – tettem fel a jogos kérdést, mire a férfi felnevetett.

-Akard, hogy kiválasszunk! – igaz mosolygott, de a hangja olyan fagyos volt, mint egy gleccser, szóval nem maradt sok választás, hogy milyen sorsra jut az, aki elbukik ezen a vizsgán.