Bódító vér

Boldog élet?

Reggel amikor felkeltem magam mellett megláttam Pánt ahogy a keze az enyémbe van kulcsolva. Hogy ez mikor történt igazából annyira nem izgatott, az viszont annál inkább, hogy milyen édesen alszik. Közelebb húzódtam az arcához és figyeltem ahogy néhányszor megrándulnak az izmai, majd szépen lassan kinyitja a zöld szemeit és egy pimasz mosoly kíséretében visszacsukja.

- Nem szép dolog meglesni másokat alvás közben. - mondta játékosan és a derekamat elkapva közelebb húzott magához. Nem mondott többet, csak feküdt előttem és az arcomat fürkészte. Miközben egymás szemébe néztünk szótlanul eszembe jutott az esküvőnk utáni éjszaka amikor rosszat álmodott.

- Mi az? -
- Tessék? -
- Nagyon elgondolkodtál. - simított az arcomra. - Valami baj van? -
- Csak azon gondolkodtam mit álmodtál az esküvőnk éjszakáján. -
- Nem nagyon akarok róla beszélni. - mondta komoran.
- Tudom, hogy benne voltam. - mondtam neki mire éreztem, hogy a kicsit megszorítja a derekam.
- Elvittek tőlem, és rettegtem attól, hogy soha nem kaplak vissza. -
- Ki vitt el? -
- A fiam. -
- A fiad? -
- Igen. -
- Miért? -
- Mert már régóta meg akar ölni, csak gyenge emiatt nem tud. -
- Téged is gyengévé lehet tenni. -
- Jó, de őt könnyebb, hiszen mindig is gyenge volt. -
- Nincs egy kicsit bűntudatod amiért elhagytad? -
- Nincs. - mondta egyszerűen.
- Egyáltalán? - néztem rá csodálkozva.
- Régebben volt, és még a mai napig, szeretném visszakapni. -
- És miért nem beszélsz vele? -
- Miért kéne? -
- Mert a fiad. -
- És? -
- Péter, - néztem rá komolyan. - A fiad apa nélkül nőt fel. -
- Igen ezt én is tudom. -
- És nem zavar? -
- Lucy, - szólt rám durván. - szeretlek ez igaz, de ne szólj bele az én dolgomba. -
- Mi az, hogy a te dolgodba? - kérdeztem vissza felemelve a hangom. - Elvesztettem anyámat és apám sohasem volt jó szülő. Pontosan, tudom milyen érzés úgy felnőni ahogy a fiad. -
Péter arca kicsit megváltozott és a bűntudat apró szikráját véltem felfedezni a szemeiben majd egy szó nélkül felállt és kiment a sátorból.

Ezek után még sokáig nem jött vissza én pedig nem akartam kimenni. Szerencsére az egyik fú hozott be nekem ételt, bár elég mogorvának tűnt. Biztos nagyon megsértettem a főnököt. Miután elfogyasztottam az ebédem sem mentem ki helyette eszembe jutott Wendy. Emlékszem, hogy azt mondtam neki, hogy kijuttatom a ketrecből csak aztán Pán haza küldött a mágiájával.

Felálltam és kiosontam a sátorból. Láttam, hogy az egyik fiú elindul az erdőbe a kezében étellel. Senki sem vette észre hogy kijöttem a sátorból, így a fiút kezdtem el követni és láss csodát a sejtésem bebizonyosodott, mi szerint Wendynek vitte az ételt.

- Ébresztő. - szólt rá a lányra durván.
- Mi-mit akarsz? -
- Hoztam az ebédet, de ha nem kell felőlem éhen is maradhatsz. -
- Nem, nem, megeszem. - mondta a lány kétségbe esetten.
- A közelben leszek. Ne próbálj elszökni! - mondta a fiú és kicsit meglazította a zárt a ketrecen, majd pár méterrel arrébb ment.

Eljött az alkalom, hogy segítsek Wendynek szabadulni.

Amikor már nem hallottam a fiú lépteit előbújtam a rejtekhelyemről és pisszegni kezdtem a fogva tartottnak.
- Te vagy az? -
- Igen én. -
- Pán küldött? -
- Nem dehogy. -
- Pedig az Elveszett fiúk azt mondták Pán szeret téged. -
- Igen ez így van. -
- Akkor miért szegülsz ellen neki? -

Ettől a kérdéstől lefagytam. Tényleg igazából miért csinálom ezt? Hisz elmondta mit érez, és bízik bennem.

- Lucy! - hallottam meg egy fagyos hangot magam mögül.
- Pán én... - kezdtem volna a mondandóm, de nem tudtam befejezni mert a mellkasának szorított.
- Bolond nőszemély. - suttogta a fülembe.
- P-Pán. -
- Ne tűnj el így még egyszer. -
- É-én csak segíteni akartam. - motyogtam a mellkasába.
- Miben? Kinek? -
- A foglyot akarta kiszabadítani. - mondta az a fiú aki ételt hozott Wendynek.
- Mi? Miért? -
- Igazságtalannak érzem, hogy fogva tartod. Miért van itt? -
- A testvéreit akartam megzsarolni vele. -
- Mi? -
- Henryt kellett elhozniuk ide, de veled akkor még nem számoltam. -
- Miért nem engedted el őt? -
- Annyi minden történt. Megfeledkeztem a tényről, hogy Wendy még itt van. -
- A testvérei biztosan el akarnak majd jönni érte. - mondta az egyik fiú, aki időközben Pán mögött tűnt fel.
- Jöjjenek ha akarnak. Wendy már úgysem lesz itt. -
- Nem szólsz nekik, hogy elengeded? -
- Abba mi a móka. - mondta aztán rám pillantott.
Összehúzott szemekkel néztem rá mire elnevette magát.
- Ne nézz már így rám Lucy. Elengedem őt, csak csavarok még egy kicsit a dolgokon. -
- Gonosz vagy. -
- De ezt szereted bennem nem? -
- Nem mondanám. - mondtam összefonva a mellkasom előtt a kezeim.
Pán megpaskolta a fejem és amint levette a kezét a kobakomról, átkerültem egy faházszerűségbe.