Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

105. Felnőttek

[02.24.]
Ahogy kinyitottam az ajtót, a barátom már ott is állt előttem, épphogy nem ütköztünk össze, és mondania se kellett semmit, az arckifejezését látva egyből a nyakába ugrottam, mosolyogva, egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében magamhoz szorítva, Casso pedig ugyanígy ölelt vissza, megsimítva a hajam, közben becsukva maga mögött a bejárati ajtót.
- Ugye jól értem? - kérdeztem rá.
- Igen - nevette el magát, mire vigyorogva elsikítottam magam egy picit a boldogságtól és mégjobban magamhoz szorítottam.
Ahogy elengedtük egymást és ránéztem, annyira jó volt látni rajta, hogy leesett az az óriási kő a szívéről, megszabadult a terhek nagy részétől, az aggodalmaktól, az idegességtől, a félelemtől, hogy az anyja túlélte, ébren, életben van, csak benntartják még, illetve aztán Casso elmesélte, hogy Rilla lábszára sajnos csúnyán eltört, amire ráesett a fején kívül, de életben van, és ezen kívül nincs semmi aggasztó.
- Istenem, Szöszi - túrt a hajába Casso, ahogy a fentieket elmondta, megkönnyebbülten felsóhajtva, mint aki el se hiszi, hogy túlvagyunk ezen az egészen rendben, mire mosolyogva ránéztem, megfogtam a kezeit és vigyorogva rászorítottam, boldogan, boldogan a hírtől, boldogan attól, hogy boldog, hogy örül végre, ő pedig fellélegezve ettől az egésztől, ahogy újra tudatosult, hitetlenül elnevette magát, rámnézett, egy örömteli szemkontaktus után pedig őszintén mosolyogva odalépett hozzám.
Felkapott a derekamnál fogva, vigyorogva pördültünk egyet, majd ahogy letett, egyből odarántott magához, és megcsókolt, aztán újra és újra, be se tudott telni vele, a kicsattanó öröm csak felfokozta az érzelmeinket, a méginkább felszínre tört szerelmünk, annyira jó hír volt, akkora kő esett le mindkettőnk szívéről, hogy a szavak helyett ezt a csodálatos kifejezésmódot választottuk, hosszú csókok, belefeledkezve egymásba, olyan közel simulva a másikhoz, amennyire tudtunk, legszívesebben elvesztünk volna egymásban, és el is vesztünk, majd ahogy egy kicsit elemeltük az ajkainkat egymástól, Casso a homlokomnak támasztotta a homlokát, és a szám és a szemeim között cikázó tekintettel, folyamatos gödröcskékkel az arcán meg akart szólalni, de azt se tudta, mit mondjon még, így csak egy őszinte, boldog nevetés hagyta el a száját.
Egy pillanatra mosolyogva egymás szemeibe néztünk, ami minden szónál többet mondott helyettünk, a következő másodpercben pedig már csókoltuk meg egymást újra, újra és újra, ő a hajamat megsimítva, én a nyakánál átkulcsolva a kezem, egyre jobban feltörő érzésekkel, majd ahogy a kémiánk, a szenvedélyünk is egyre inkább felszínre került, lehámoztam róla a dzsekijét, amivel akárhogy is próbáltam a fogas felé nyújtózkodni csók közben, végül a földön landolt, ő ezalatt ledobta magáról a cipőjét, és mielőtt itt az előszobában estünk volna neki egymásnak, Casso felkapott és felvitt az emeletre.
A szobám ajtajánál rakott le; mire az egyre forróbb csókcsatánk közben eljutottunk az ágyamig, sorra hagytuk magunk mögött a ruhadarabjainkat, először a csíkos blúzom landolt a szőnyögemen, amit az ő szürke pólója követett, majd a szűk farmernadrágom, a fehér topom, ami a blúzom alatt volt, ha már arra voltak Casso kezei akkor épp, az ékszereimet is leszedtük rólam, hogy ne legyenek útban, és így tovább, már nem sok minden maradt hátra, amikor az ágyamon landoltunk és átadva magunkat az érzéseinknek és az ezektől feltörő ösztönöknek, nekiestünk egymásnak.
Azt hiszem, ezzel a hihetetlenül boldog szeretkezéssel pontot tehettünk a történet végére. <3
[...]
Casso zárásképpen, felém magasodva megcsókolt, majd zihálva, rendszertelenül mozgó mellkassal egymás szemébe néztünk.
Én csak vigyorogni tudtam, Casso pedig mosolyogva elnevette magát, a fülem mögé tűrte az egyik szőke hajtincsemet, végigpillantott rajtam, és tényleg csak mosolyogva újra visszahajolt a számhoz, egy édes csókot lehelve rá.
- Jöhet az érzelgős rész? - szólalt meg mosolyogva, ahogy elhajolt tőlem, és újra megtámaszkodott felettem.
- Ez nem az volt? - vigyorogtam, mire elröhögte magát.
- Oké, ott a pont - mosolygott - Akkor a szóbeli része.
- Mindig jöhet.
Casso tovább mosolyogva nézett csak, majd megsimította az arcom és megszólalt.
- Köszönöm, Szöszi, tényleg mindent - vallotta be őszintén, majd elnevette magát - Mármint, ez most kicsit úgy hangzik, mint ha búcsúznék, vagy nemtom, nyugi, nem, csak az, hogy tényleg mellettem voltál végig, rohadt aranyos voltál, full önzetlen, megértő, meg se érdemeltem, vagy fogalmam sincs, mit múlt időzök itt, de... érted.
- Alaaap - ismételtem meg magam rámosolyogva.
- Okééé - utánzott engem derűsen - De attól még köszönöööm.
- Szíveseeeen.
- Miért beszélünk ííígy?
Ezután egyszerre felnevettünk.
- Nem tudooom - válaszoltam nevetve, mire Casso röhögve megpuszilta az arcom.
Nagyon szeretem. <3 És nagyon örülök, hogy helyrejöttek a dolgok.
Casso olyan egy-két óráig maradt csak, utána hazament a családjához, így őt gyakorlatilag azonnal az én családom "váltotta fel".
- UNOOO! - jelentette be a nővérem.
Az ajándékozást a családommal reggel már lebonyolítottuk, este pedig pizzázás, később pedig tortaevés közben társasjáték-partit tartottunk.
Az Uno-ban általában vesztek, ez van, és ez most is így történt, de nem bántam, majd Gazdálkodj okosan!-oztunk is, sőt, szinte az összes nagy kedvenc társasjátékommal játszottunk.
- Kimaradsz egy körből - vigyorogtam Napsugárra szemtelenül, mire rámnyújtotta a nyelvét, én pedig dobtam.
- Hahaaa! - csillant fel a nővérem szeme - Kimaradsz két körből.
- Itt háború lesz - jegyezte meg Anya Apának mosolyogva.
Persze, hogy az lesz. :)
- Akkor a győzelmemre, lányok... - tért vissza Apa társasjáték után a nappaliba vigyorogva, majd kihozott egy jó kis bort és felbontotta.
- Erre pezsgőt szokás - nézett rá Anya.
- Az ma már volt - legyintett Apa mosolyogva, majd töltött mindannyiunknak a tényleg egyik kedvenc borából - Most, hogy már mindkét nagylányom nagylány, jöhetnek az aranyévek, de vártam... - vigyorgott.
- Nem akarom tudni, ez mit takar - nevetett fel Anya.
- Én azért igen - mosolygott Napsugár apukánkra, én pedig nevetve elvettem a poharam.
- Tényleg, a kisebbik nagylány gondolkodott azóta a jogosítványon? - kérdezett rá Anya mosolyogva, majd koccintottunk.
- A kisebbik nagylány még mindig közveszélyes lenne az utakon - lötyögtettem meg a boromat nevetve - Ennek de finom az illata - dicsértem meg, Apa pedig büszkén bólogatott.
- Amúgy Hugi, Apa és én kitaláltuk, hogy elviszünk vezetni, próbáld ki - mesélte Napsugár teljesen elégedetten az ötlettől.
- Mit csinálni? - kérdezett vissza Anya, szinte velem egyszerre ugyanazt.
- Vannak ilyen területek, amik erre vannak, hátha megjön a kedve - magyarázta Sugár.
- Hajaj - jegyezte meg Anya inkább rájuk hagyva, belekóstolva a borába.
- Jó leeeesz - győzködte a nővérem.
- Így van - helyeselt Apa.
- Attól félek én is - nevetett Anya, majd mosolyogva rámnézett - Elcsúszott a tiarád.
Ahogy ezeket írom a naplómba, késő este, a tizennyolcadik születésnapom utolsó órájában, gyér lámpafénynél az ágyamban ücsörögve, valószínűleg folyamatosan mosolyoghatok, de hát ki ne mosolyogna?
Végülis bizonyos tekintetből felnőttem, vagy mi, szép, boldog gyerekkorom volt, ennél azért már egy fokkal bonyolultabb kamaszkorom, mind a tizennyolc évem minden pillanata megérte, mindegyik tanított valamire, hozzám tett valamit, minden csalódás, átsírt éjszaka, meglepetések, reménykedések, minden boldog perc, minden, tényleg minden, még ha akkor ezt nem is éreztem.
Egész gyerekkoromban megmozgatott a téma, hogy milyen lesz, ha végre tizennyolc éves leszek, milyen lesz felnőni, még ha a kortól függetlenül persze még nem vagyok igazán felnőtt, de mindig úgy voltam vele, hogy várom is, meg nem is.
Most viszont már tizennyolc éves vagyok, sok-sok élménnyel a hátam mögött, és még többel magam előtt, jókkal, rosszakkal egyaránt, veszítettem embereket az életemből az évek során, de annál többet ismerhettem meg, és lettek az életem szerves részei, megtaláltam a szerelmet, vagy a szerelem talált rám, nem tudom, de boldog kapcsolatban vagyok, egy fiúval az életemben, akiről az egész kamaszkorom szólt, akivel annyi minden összeköt, egyszerre a szerelmem, a barátom, a legjobb barátom és a lelkitársam is, akivel nemsokára összeköltözünk, ami a közös jövőnk kezdete lehet, megtaláltam az igaz barátaimat, barátnőimet, van kiben bíznom, van kikre számítanom, vannak álmaim, vannak céljaim, terveim, vannak kilátásaim, hogy mit fogok kezdeni a jövőben, megbékéltem önmagammal, tudok magamra fókuszálni, rendben vagyok a családommal, a nővéremnek például másfél hónap múlva esküvője lesz, vannak történeteim, amiket mesélhetek, vannak sikereim, egyszóval olyan életet élek így tizennyolc évesként, még ha adódnak is nehézségek, amire azt hiszem, maximálisan megérte várnom.
És így örömmel tekintek a jövőmre, kíváncsian várom, hogy miket tartogat számomra, és igyekszem majd helytállni.
Úgyhogy, elfújva ma az utolsó gyertyámat, ami csak egy illatgyertya, de meggyújtottam... akkor boldog szülinapot magamnak.
A többit pedig majd meglátjuk.

Mai nap - 5/5***: azt hiszem, mindent leírtam már a fentiekben. Szeretem az életem. <3