A legnagyobb ellenségem

1. Fejezet

Szerettem azt az érzést, mikor egy pillanatra megáll körülöttem az élet. Mikor a szél végigsimítja a testem, cirógatja az arcom, és a felkelő nap sugarai lágyan ölelnek körbe. Mikor az életnek nevezett hazugság elcsendesedik és nincs más csak én és a gondolataim, amik most nem a mindennapok körül forogtak, csak is az érzésen, amit a szél és a nap okozott. 

Imádtam ezt és szükségem is volt rá.

Az iskolatető peremén álltam, karjaimat kitárva, szemeimet lehunyva, mint aki éppen ugrani készül, hogy végre elrepülhessen a kegyetlen valóság okozta nyomorból. Talán ezt is akartam. Csak egy lépés kellett volna, hogy mindennek véget vessek, hogy az örök álom vegyen körbe, de nem! Nem akartam, mert nem mertem. Csak élveztem a pillanatnyi szabadságot; és a tudat, hogy ebben senki más nem dönthet helyettem, erőt adott. Erőt ahhoz, hogy tovább viseljem a sanyarú sorsomat.

Kora reggel volt még, mikor az iskola közelében sem járt senki, leszámítva egy-két tanárt és a gondnokot persze. Ilyenkor szerettem felszökni ide és a halállal kacérkodni, hiszen elég lenne csupán egy rosszul kivitelezett lépés és az addigi életemnek vége. 

De itt kikapcsolhattam, nem kellett gondolkodnom, bármilyen erősen is próbálkozott az elmém a régmúlt képeivel zargatni, könnyedén félre tudtam söpörni csak azzal, hogy élveztem a környezet okozta mámort. Hiszen volt min gondolkoznom. Szörnyű emlékeim, amiket legszívesebben elfelejtettem volna örökre, és bármennyire erőlködtem, nem tudtam a jobb, szebb emlékekre koncentrálni soha.

Egy sóhaj szakadt fel a tüdőmből, leengedtem a kezem és egyenesen a mélységbe bámultam magam elé. Milyen is lenne, ha ott érnék földet. Tudná egyáltalán bárki is az iskolában, hogy melyik lány testét találták meg a bejárat előtt? Csak az a Szerencsétlen...

A Kis Szerencsétlen, ahogy engem neveztek. Találó gúnynév volt. Sokszor én is ezt éreztem, hogy egy szerencsétlen kis piszok vagyok, akit szimplán elsöpörnek. Fájt, nagyon is rosszul esett, de nem tettem semmit ez ellen. Elfogadtam és beletörődtem. 

Már éppen készültem, hogy visszamászok és szokásos reggeli rutinom szerint átnézem a házim, mikor is egy hang a szívbajt hozta rám. Ennek köszönhetően a lábam megcsúszott és éreztem, ahogy a testem zuhanni kezd. 

Egyetlen pillanatra a testem gyenge és súlytalan lett és fel is merült bennem, hogy talán ennek így kellett történnie. Hogy így van jól. Itt a vég. Nincs több szenvedés, kín, csak a sötétség. A szürke kisegér kileheli a lelkét végre, hogy most már szabadon szárnyaljon.

Viszont a gondolat ahogy jött, úgy röppent tova, amikor is éles fájdalom hasított a vállamba, amitől egy halk nyöszörgés is elhagyta a szám. Talán ez kellett ahhoz, hogy végre észhez térjek, hogy felfogjam mi is történik éppen.

Mintha egy ostoba álomból ébredtem volna, akkor tűnt csak fel elég rossz helyzetem. Egyik kezemmel markoltam a párkányt, míg másikat, a fájósat valaki erősen markolta. Riadtan néztem fel megmentőmre és bár a halálfélelem ott lengett körülöttem, még is meglepetten bámultam a fiúra, aki éppen próbálta megmenteni az életem. 

- Támaszd meg magad a lábaddal! - kiáltotta, miközben éreztem, hogy húz rajtam egyet.

Le sem vettem a tekintetem most az erölködéstől eltorzúlt arcáról, amit kissé hosszabb, szőkésbarna, hullámos fürtyei kereteztek. Brian volt az, Brian Wilson, a suli szupersztárja, az iskola szépfiúja meg minden ilyen, ami miatt nagyon is helytálna egy romantikus tinifilmben.

Ahogy ő is mondta, megtámasztottam magam a lábammal, majd elkezdtem felhúzni magam, amint ő is húzni kezdett. 

Óráknak tűnő pillanatok alatt, végre újra éreztem a remegő lábaim alatt a szilárd talajt. Végtagjaim nem is bírtak megtartani, így a földre huppantam és csak meredtem magam elé.