~Szerelem a háború közepén~

9. rész

A történtek után úgy döntöttem inkább Gemma-nak segítek a vacsora elkészítésében. Nyilván az elején ellenkezett, hogy erre semmi szükség, de addig-addig erõsködtem, hogy beleegyezett, és elfogadta a segítségemet.

A vacsorával olyan hét óra magasságában lettünk készen. Nem segítettem igazán sokat, mert mikor Gemma-nak meséltem gyerekkori fõzõcskézéseimrõl - többek között arról, amikor majdnem felgyújtottam a konyhát, pedig csak egy levest akartam megmelegíteni – azt mondta, nehogy a tûzhely közelébe menjek, mert még éppen szeretné használni a konyhát.

Felsiettem az étkezõbe Gemma kérésére. Mire felértem már mindenki az asztal körül ült, csak én hiányoztam onnan. Gyorsan helyet foglaltam Alexander mellett, és igen, lehet kislányos, vagy nem kislányos, de figyelmen kívül hagytam a férfit, és minden figyelmem Mrs. Luis-nak szenteltem.

Hamar sikerült becsatlakoznom a beszélgetésbe, és éppen Mr. Luis mesélt egy – az õ szavaival élve – komisz vadról, mikor Sophie és Alex beszélgetése csapta meg a fülemet.

-Igen!! – nevetett fel túlságosan is édesen Sophie. – És emlékszel, mikor annyira sokáig ugráltunk a szalmabálákon a földeken, hogy besötétedett, és sikítva menekültünk egy vad elõl, mikor haza felé igyekeztünk? – itt felemelte kezeit Sophie és idézõjeleket mutatott ujjaival. – Aztán kiderült, csak Gregory volt, aki szórakozott velünk? – mesélte nevetve Sophie, mire Alex is rákezdett a hahotázásba.

Engem meg elfogott az irigységtõl kezdve, a bánaton át, a haragig minden érzelem. Alex nem mesélte, hogy ismerné ezt a családod! Nem mesélte, hogy ennyire szoros múltja van Sophie-val! Nem mesélt ezekrõl semmit! És eddig még egyszer sem láttam, hogy úgy mosolyogna rám, mint Sophie-ra!

Szomorúan konstatáltam az új információkat, és csak bánatosan elfogyasztottam a vacsorámat, majd elnézést kérve felálltam, és visszavonultam a szobámba.

***

Az óra már hajnali egyet ütött, de én csak forgolódom a legkényelmesebb ágyban, amiben egész eddigi életemben feküdtem. Magyarázzátok meg nekem, mégis mennyire vagyok normális? Ne is válaszoljatok tudom a választ.

Folyamatosan csak történteken rágódom és emésztgetem jobbról-balról, de egyszerûen annyira rosszul érzem magam ettõl. Az érzések csak úgy kavarognak benne, és egyszerûen ettõl megáll az eszem, mert egyáltalán nem akarom ezt érezni! Sõt, Sophie-val kapcsolatban sem szeretnék ellenszenvet érezni, de a féltékenység olyan, mint egy csúszómászó, mindenhova befurakodja magát.

Majd egyszer csak rájöttem! Ezért nem tudok aludni, ezért forgolódom, mint egy idióta a világ legkényelmesebb ágyában!

Ekkor felpattantam, és céltudatosan Alex szobája felé vettem az irányt. Mikor az ajtóhoz értem észrevettem, hogy bizonyára ébren lehet, mert az ajtaja résnyire nyitva volt, ahonnan fény szûrõdött ki. És ekkor, újra beszélgetést hangjait hallottam a szobából, ráadásul na kivel beszélgetett szerintetek Alex? Szerencsémre khm nyilván Sophie-val! Hogy nekem a mai napon csak a kis turbékolásaikról szól!

-Sophie tudod, hogy nagyon szeretlek, de nem tudsz te semmit! Tinik voltunk, mikor utoljára találkoztunk. Felnõttként egyáltalán nem ismersz, mindketten változtunk! – mondta Alex szinte suttogva, de dermesztõ hangsúllyal, én meg csak még jobban az ajtóhoz simultam.

- Tudom, de - ekkor Sophie felsóhajtott. – csak azt szeretném, hogy adj ennek esélyt. Ne dugd a fejedet a homokban, mert így az életben mindenrõl le fogsz maradni.