Bűntény a suliban

1.

Forgolódtam, és hánykolódtam. Újra a kiabálást és veszekedést hallottam, aztán hangos sírást és dühös szitkozódást. Morcosan keltem fel. Megint azt álmodtam, hogy anyuék veszekednek. Mióta elváltak a szüleim, azóta rendszeresen ez jelenik meg a fejemben alvás közben. Annyira utálom ezt az egészet! Attól kezdve, hogy apu és anyu már nem szerették egymást, és apa itt hagyott minket, nagyon rossz kedvem szokott lenni. Nem csak reggel, hanem délben, délután és este is. Nagyon megváltoztam, az alatt a fél év alatt, amíg ez történt. Természetesen nem a jó irányba, bár szerintem egyik gyerek sem változik meg a jobb irányba egy válás után. Ezt egyébként a környezetem is tudatta velem, nem is egyszer, de nekem most pont az a legkisebb gondom. Nem magammal szeretnék foglalkozni, hanem azzal, hogy újra egy gondtalan családdá váljunk, mint régen. Mondjuk, ez már nem fog megtörténni soha.

Apu lelépett Olgával, akit helyettünk választott, és itt hagyott minket. Vagyis, engem, a két bátyámat, Kornélt és Andrist, és anyut is. És itt teljesült a legnagyobb rémálmom, amit egyébként nem érdemeltem ki sem én, sem anyu, sem a fiúk. Senki nem érdemelhetné ezt, csak Apu egyedül. De a sors mindig a rossznak kedvez, és így pont nem ő fogja átérezni ezt, hanem mi.

Pedig a válás előtt az életem tökéletes volt! Mindenem megvolt, amire vágytam. Rengeteg ruhám, cipőm, holmim, és ez mellett egy normális, és szerető család, akik figyeltek rám, és fontos voltam nekik. Boldog volt az életem, és örültem, hogy ilyen szerencsés vagyok ezért. Egy nagy házban laktunk, aminek hatalmas kertje volt, és még egy kutyát is kaptam volna, de végül ez nem történt meg, ugyanis a szüleim elváltak, és anyával, és a két bátyámmal, beköltöztünk a belvárosi lakásunkba. Az új lakhelyünknek csak két szobája van, ezért én és anya kénytelenek vagyunk egy szobában aludni, a testvéreim pedig a másikban. Mivel a belvárosban élünk, és ott nagy a forgalom és reggelente hét óra után mindig bedugul az út, még ez előtt el kell indulnom, hogy beérjek a suliba időben. Ehhez meg korán kéne kelnem, csak hogy az sosem sikerül, ezért rendszeresen elkések onnan. Mindegy, engem nem nagyon zavar. Sajnos anyát már igen, ezért, ha nem sikerül odaérnem, akkor megbüntet azzal, hogy szobafogságot kapok, vagy leszid, elveszi a telefonomat. Az utóbbi egyébként a legkíméletesebb, mert más velem egykorúval ellentétben, az én létezésem egyáltalán nem az okostelefonomtól függ. Nem is szoktam használni semmire sem. Pedig ott van rajta letelepítve a Tik Tok, Twitter, az Instagram és a Facebook is. De ezek engem nem nagyon érdekelnek. Sőt szerintem még magamtól soha nem is léptem be egyik helyre sem, maximum tévedésből. Meg azért sem szeretem a telefonomat, mert ha nálam van, akkor tudják, hogy éppen hol vagyok, vagy mit csinálok. De én nem szeretném, hogy mindenki percre pontosan tudja, hogy mikor hol vagyok, és éppen mit teszek! Meg nem is szeretnék olyan önimádó majom lenni, mint némelyik osztálytársaim, akik viszont nagyon is a telefonjuktól függenek. Például Vivi, Kamilla, és Gréti is lassan már csak azért léteznek, hogy telefonjaikon szórakozzák el az életüket, meg haszontalan filterezett képeket csináljanak, ami még a valóság egynegyedét sem adja vissza az arcuk szépségéből, és formájából sem. Nem szeretnék én is ilyenné válni, tehát nekem tökéletesen megfelel a telefonom nélküli létem is.

- Elli, kelj fel! - ordított ki anyu a konyhából feszülten. Hát igen, a válás őt is megviselte, mert szerette aput, aki viszont elhagyott minket. Anyu azóta nagyon ideges lesz mindenért. Ezért is haragszom nagyon apára, hogy ezt megtette anyával.

– Nyömmm...hömm... - nyöszörögtem vissza, ezzel jelezve, hogy én még nem állok készen a nap elkezdésére. Sajnos ez anyut nem hatotta meg kicsit sem, és kegyetlenül lerángatta rólam a takarót. Egyébként csak negyed hét volt, most miért nem aludhatok még tíz percet (vagy húszat)? Ennek hangot is adtam, ami viszont végképp kihozta a sodrából.

- Elli, neked csak annyi a dolgod, hogy felkelj! Még a bátyjaid is hamarabb kelnek nálad! - kiabált, aztán ez átváltott sima dühöngésbe.

- Még csak nem is te csinálod meg a reggelit, és még csak nem is te mosogatsz el utána! Nem te tartod rendben a házat, nem te főzöl, vasalsz, takarítasz! Majd, ha ezeket megcsinálod, kisasszony, akkor aludhatsz tovább! - ordította az arcomba.

- Már bocs, anyu, de erre az égvilágon senki nem kért téged... - jegyeztem meg undokul, és hátat fordítottam neki. Na, ja. Mi rendszeresen így szoktunk kommunikálni reggelente. Nyűgösen elkezdtem öltözködni, vagyis csak akartam, mert jött a következő problémám. Mégpedig az, hogy nem találtam meg a fekete farmeremet, amiben iskolába akartam menni. Aztán ezen az aprócska gikszeren túl is tettem magam, és kutakodtam tovább a szekrényemben a többi nadrágom után. Sajnos nem talált, mindegyik a mosodában volt.

- Hát ez nem lehet igaz... - motyogtam magam elé durcásan, és még egyszer átpásztáztam a szekrényemet. Na, most mutatott az óra pontosan hat óra negyven percet, én meg még mindig pizsamában álltam a szobám közepén, úgy, hogy amúgy tíz perc múlva kellett volna elindulnom. Felkutattam még egyszer a szekrényemet, hátha mégis szerencsém lesz és találok egy nadrágot. Na, most tartottam annál az állapotnál, hogy már mindent megadnék egy nadrágért. Egy akármilyen nadrágért! Kibotorkáltam anyához a konyhába, és bár nem szívesen szóltam hozzá, ez most egy olyan gond volt, amit haladéktalanul meg kellett oldani. Mondjuk, azonnal.

- Anya, nincsen nadrágom. - közöltem vele.

- Akkor nézd meg a szekrényedben, hátha mégis van. -adott egy igazán kisegítő tanácsot. Hát, kösz, anyu!

- Szerinted nem kutattam át már kétszer? -kérdeztem tőle értetlenül.

- És az apádtól kapott szoknyád sincs meg? - nézett rám.

-De...-motyogtam.

-Akkor, probléma megoldva! – válaszolta.

Egyébként biztos, hogy nem fogok abban menni! Hogy miért? Mert, egy: aputól kaptam, és nem fogom azokat a dolgokat használni, amik tőle vannak. Kettő: az a szoknya rózsaszín! Igen, egyébként ez a fő oka, ugyanis már elmúltam nyolcéves, ezért nem fogok ilyen hercegnős ruhácskában parádézni az iskolában. Szépen is nézne ki, rajtam röhögne a fél suli. Vagy inkább az egész...

– Én azt biztosan nem veszem fel! – villantottam egy dühös pillantást anyura, hiszen ő is tudja, hogy mennyire utálom a rózsaszínt.

– Hát, kisasszony, akkor leszel szíves felvenni a szoknyát, vagy pedig egy szál bugyiban mész iskolába. Nekem mindegy, a te döntésed. De, én azért meggondolnám a szoknyát... - és ennyivel részéről le is volt rendezve.

Még egy kicsit hisztiztem, és mindenféle kifogást bevetettem, amivel meg lehetne úszni a megaláztatást, de „drágalátos édesanyám" mindet könnyedén lesöpörte. Végül, sajnálatos módon, nem volt mit tenni... Visszamentem a szobámba, és előkotortam azt a förmedvényes ruhadarabot. Sajna, megtaláltam, pedig azt kívántam, bár eltűnt volna az is. Magamra rángattam, és hogy ne nézzen ki olyan hercegnősen, felvettem hozzá egy fekete pulcsit. Még mindig elég vállalhatatlan volt, szóval megtoldottam egy fekete övvel is. Még egy bőrszínű harisnya, és kész is a mestermű! Beálltam a tükör elé, és addig néztem magam, ameddig egy kicsit nem találtam szebbnek az öltözékemet.

Állhattam volna ott akár az örökké valóságig, akkor sem barátkoztam meg a szettemmel, szóval inkább nem is erőltettem... Az arcomon nulla életkedvvel kibattyogtam a nappaliba, amit hívhatnánk akár konyhának is, ugyanis össze van nyitva a két helyiség. Az asztalról levettem az iskolatáskámat, magamra kaptam a lilás árnyalatú bakancsomat, és már indultam is a pokolba, amit akár köznyelven nevezhetünk iskolának is.