Egy történet életem első élőben végignézett focimeccséről. Főszerepben Nico Schlotterbeck, apu, két biztonsági őr és jómagam.
❗ Nem fanfiction ❗
❗ A cselekmény teljes mértékben valós, a saját, magyar - német meccsen átélt élményeimet írja le ❗
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
🇭🇺 ⚽️ 🇩🇪
Apu már akkor megígérte, hogy elvisz egy Dortmund meccsre, amikor 2019. szeptemberében elkezdtem a középiskolát egy gimnázium német tagozatán.
Szeptember legelső napján azon szörnyülködtem, hogy mennyire előnytelenül áll rajtam a fehér blúz-fekete szoknya páros (ezt minden tanév elején és végén megejtettem), amikor odajött hozzám, a vállamra tette a kezeit, és azt mondta:
- Gyerek, ha év végén ötös leszel németből, elviszlek Dortmundba egy meccsre. Mit szólsz?
Nem tudom, ez így hirtelen honnan jött neki akkor reggel háromnegyed hétkor, de innentől kezdve egy szót nem szóltam többet az ünneplőről, csak azzal voltam elfoglalva, hogyha ötös leszek, akkor végre kipipálhatom az egyik legfontosabb pontot a képzeletbeli bakancslistámon.
Egész tanév alatt az ígérete lebegett a szemem előtt, és mint kiderült, túl könnyelmű volt, ugyanis a bizonyítványomba a német ötös mellé még egy dicséret is került – ebben azért közrejátszott az online oktatás is. Addigra viszont betört a Covid, és a 2020. tavaszára kiírt Dortmund-Mainz meccsre nem tudtunk elmenni, pedig mindent elrendeztünk, már csak meg kellett volna venni a jegyeket. Elmondhatatlanul csalódott voltam, de a szüleim azzal vígasztaltak, hogy amint lehet, elmegyünk. Ez abban a pillanatban ez viszont nem sokat ért.
Nos, a Dortmund meccs eddig nem jött össze, ellenben amikor tavaly decemberben megláttam, hogy a Nemzetek Ligájában a németekkel is egy csoportba kerültünk, tudtam, hogy ott a helyünk. A magyar mellett a német válogatott a kedvencem, a kedvenc focistáim egy része is ott játszik, szóval ez nekem maga volt a Kánaán.
Csináltam anyunak, apunak meg magamnak is MLSZ-es szurkolói kártyát, regisztráltam a Szurkolói Klubba – előbbi kötelező a jegyvásárláshoz (már amennyiben az ember jó helyre szeretne jegyet venni), utóbbi birtokában pedig a belépő kedvezményes áron vásárolható meg –, és május közepétől naponta kb. tízszer néztem meg, hogy elkezdődött-e már a jegyértékesítés.
Apuval rendeltünk magunknak Puskás mezt a netről – a mezgyűjteményemben még csak dortmundos darabok sorakoztak, és úgy gondoltam, azért egy ilyen meccsre nem abban kellene menni –, és egy arcfestőt is a már meglévő sál és zászló mellé.
– Nagyon készülsz, gyerek – nézett rám apám, amikor a fürdőszobában a tükör előtt állva kipróbáltam a piros-fehér-zöld arcfestőt.
És a legnagyobb tervemről még nem is tudott.
- El szeretném kérni Reustól a mezét - mondtam elszántan, az arcomon virító zászlót nézve. Ki nem hagytam volna a lehetőséget, hogy egy mezt szerezzek magamnak, azt hiszem, ez minden fociszurkoló álma.
– Persze, hogyne – legyintett egyet, mint aki nem gondolja komolyan. – És mégis hogyan akarod csinálni?
– Csinálok transzparenst – vágtam rá lazán, de belül tudtam, hogy ez közel sem lesz ilyen egyszerű, meg amúgy még jegyünk sem volt, anélkül meg azért elég nehéz ezt megcsinálni.
