Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

121. Szívek

[03.20.]
Utolsó tanítási óra után átmentem a gitárterembe.
Direkt korábban akartam odaérni, hátha bemehetünk hamarabb, és akkor Cassoval semmiképpen nem kell a folyosón várnunk.
Félreértés ne essék, nem a várakozást akartam kikerülni.
- Ma korán érkező vagy - mosolygott rám Hajnal, aki nemsokkal utánam ért oda a teremhez, és a kulcscsomójával csörögve kinyitotta nekem a teremajtót - Ülj csak be nyugodtan, biztos nemsokára jönnek a többiek is, én még elszaladok a tanáriba a kottákért.
Tényleg teljes szívemből reméltem, hogy az a pár tizenegyedikes érkezik majd meg először, aki még ide jár, úgyhogy ezen remények közepette kiszedtem magamnak egy kottatartót.
A lábát beállítottam már, azonban éppen egy másik csavarral küzdöttem, amikor belépett Ő is az ajtón.
Ahogy megláttam, egyből elfordítottam a fejem, de akaratlanul figyeltem a szemem sarkából - körbepillantott, hogy jól látja-e, hogy csak ketten vagyunk, sajnos jól látta, majd mivel észrevette, hogy küzdök a kottatartómmal, odajött hozzám, mire rápillantottam.
Egy mozdulattal helyrehozta a kottatartóm csavarját, majd felegyenesedett, én pedig a kezeitől elszakítva a tekintetem, ránéztem egy pillanatra.
- Köszönöm - mondtam halkan.
Casso nem válaszolt, csak ledobta a cuccait az egyik padra és leült a mellettem lévő székre, ahova mindig szokott, mire nem is tudatosan előretervezve, automatikusan, pont akkor felálltam és hátramentem a terem végébe a táskámhoz, és kihúztam az első zsebét, mint ha ki akarnék belőle venni valamit.
Tulajdonképpen én se tudtam, mit keresek, de elkutakodtam utána egy darabig.
Cassonak egy halk, feszült nevetés hagyta el a száját, majd hátranézett hozzám.
Háttal álltam neki, de éreztem magamon a pillantását, nem kicsit hozott zavarba.
- Ez elég egyértelmű volt - jegyezte meg kellemetlenül, mire megfordultam és ránéztem.
Erre a mondatára erőt vettem magamon, majd mint aki végzett a teendőjével, odamentem hozzá és visszaültem mellé.
Magam előtt összekulcsolt karokkal, magam elé nézve ültem így mellette, mire Casso felsóhajtott, majd elszakította tőlem a tekintetét, amivel eddig végigkísért.
- Kimenjek? - kérdezte.
- Nem kell, mindjárt becsöngetnek és jönnek a többiek.
- Oké.
Tény, hogy nemsokára becsengettek, de nem nagyon jött senki, pedig már kimondottan vártam őket.
- Holnap lesz a szülinapod - törtem meg a csendet, mire kínosan elnevette magát.
- Ja.
- Nem jött ki túl jól - jegyeztem meg.
- A szülinapom érdekel a legkevésbé, Leni.
Nem néztem rá, ugyanúgy magam elé néztem csak, picit lehajtott fejjel, akármennyire is éreztem, hogy ő viszont szerette volna, ha rápillantok, csak egy másodpercre is.
A következő pillanatban Hajnal bejött a terembe, majd nemsokára, kis késéssel még pár tizenegyedikes is, úgyhogy nem kellett tovább beszélgetnünk.
Gitár után egyből elhagytam a termet, majd Sacival együtt hazamentem.
Amikor hazaértem, a nővérem ott kávézott a konyhánkban, az pedig, hogy otthon találtam nálunk, gyakorlatilag az egyetlen jó hír volt egész héten.
Mivel péntek van és senkinek semmi teendője nem akadt (pontosabban de, csak elhalaszthattuk), beültünk a nővérem kocsijába, hogy sütizzünk egyet, vagy valami ilyesmi.
Napsugár elég hamar kiszúrta rajtam, hogy nem lehetek túl fényes lelkiállapotban, úgyhogy megkérdezte, hogy mi történt, meséljek.
Na, hát ő volt az egyetlen a családból, akinek őszintén el is meséltem.
- Hogy mi??? - akadt ki már a második mondatom után.
Napsugárban megértésre leltem.
Érdekes, eddig akárkinek elmeséltem a történteket, csak nehezebb lett, a nővérem volt az egyetlen, akinek kifakadva elképesztő megkönnyebbülés fogott el.
Még akkor is, ha mesélés közben elsírtam magam, így a történet második felét a hozzáfűzve bemutatott érzésvilágommal sírva mondtam el neki, a nővérem előtt nem nagyon volt mit szégyellnem, pláne, hogy mondta is, hogy nyugodtan.
- Istenem, Hugi... - sóhajtott fel Napsugár szomorúan, mint aki azt mondaná, hogy "sajnálom".
- Annyira méltatlannak érzem ezt az egészet - vallottam be őszintén, a szememet megtörölve.
- Mert az is - mondta a nővérem, miközben leparkoltunk a kocsival - Bejössz, vagy hozzam elvitelre? - kérdezte, mielőtt kiszállt volna, hogy bemenjen a cukrászdába.
- Attól függ, szeretnél egy túlérzékeny húgot magad mellé? - kérdeztem elnevetve magam.
- Persze - mosolygott rám Sugár.
Kicsit megnyugtattam magam, majd bementünk sütizni.
Olyan mindegynek éreztem, hogy ki fogja észrevenni rajtam, hogy öt perccel előtte sírtam, Napsugárral már amúgy is megbeszéltük, hogy csak kijött az allergiám.
- De akkor most mi a terved Vele? - kérdezte a nővérem, amikor már az egyik asztalnál ülve sütiztünk - Mármint, szakítanál, vagy csak idő kell, amíg megbékülsz...? Bár mondjuk ez már két napja volt, ha teljes szívedből szakítani akarnál, már dobtad volna, vagy legalább készülnél rá.
- Nem tudnék szakítani vele - vallottam be nagy nehezen - Mindezek után, amiket átéltünk, amik lehetnénk majd, legalábbis lehettünk volna ezelőttig, az összes közös elképzelésünk... és még szeretem is, nem tudok kiszeretni belőle, nem tudnék, olyan boldog voltam vele... nem tudnék szakítani, egyszerűen képtelen vagyok még gondolni is arra, hogy mindennek vége legyen közöttünk.
- Nem tudom eldönteni, ez most vagy nagyon romantikus vagy nagyon toxikus - jegyezte meg, egy szeletet levágva a málnás sütijéből.
- Egyszerűen csak nem megy, hogy mindennek hátat fordítsak, ugyanekkor meg nagyon megbántott, nem is egyedül csak ő, és nem tudom, hogy kellene elfelejtenem mindezt, hogy mindent ugyanúgy folytassunk.
- Tehát... - értelmezte Napsugár - Nem akarsz szakítani, de nem tudsz új esélyt adni. Ez így inkább a toxikusnak hangzik.
- Nem, csak... - túrtam a hajamba gondterhelten - Csak bonyolult. Az összes érzelmem felkavarodott, fogalmam sincs, mit érzek, tényleg időre van szükségem. Egyébként Cassonak holnap lesz a szülinapja, ez a hab a tortán - tettem hozzá kellemetlenül.
A cukrászdában dolgozók biztos értékelték a szójátékomat.
- Ó, basszus - esett le neki is - Megspórolnád az ajándék árát, ha szülinap alkalmából megbocsájtasz neki, az tuti - nevetett fel, hogy oldja a hangulatomat, mire kínosan elnevettem magam.
- Miért érdekel egyáltalán, hogy elrontom a szülinapját? - nevettem magamon kínomban.
- Mert a túlérzékeny húgom vagy.
- Valószínűleg - nyöszörögtem.
Az, hogy mit érzek jelenleg Casso iránt, talán azért nehezen meghatározható, mert percenként változik.
Amikor szerdán tudomást szereztem mindenről, leginkább dühös voltam, és a csalódástól összetört, de már a szomorúságtól meghasadt szívvel zokogtam álomba magam, amikor másnap felébredtem, magányosan éreztem magam, kirekesztettnek a világból, hátbaszúrtan, majd kiborultan, amikor Cassoval összevesztünk a kapuban, de már nem ugyanazzal a dühhel, mint szerdán Mártiék előtt.
Szeretem őt, tudom, hogy meg tudnék bocsájtani neki, még ha felejteni nem is könnyen, de akkora sebet ejtett rajtam, amitől nehezen tudok elvonatkoztatni, és nehezen fogok tudni továbblépni rajta.
Mindenesetre jól esett ez a délután, amit a nővéremmel töltöttem, majd olyan estefele elköszöntünk, ő hazament, én pedig otthon, valamennyi magamba erőltetett vacsi után elmentem hajat mosni.
Sokáig időztem a fürdőben, forró vízben zuhanyozva, a gondolataimat hagyva szállni ezerfelé, nekidőlve a hátammal a gőztől párás csempéknek.
Amikor elzártam a vizet, magam köré csavartam a törölközőmet, arcápoláshoz kedvem se volt, csak fogat mostam, majd mielőtt öltözni kezdtem volna, letöröltem a párától homályos tükröt, hogy lássam magam.
Ahogy szemeztem magammal a tükörben, az összetört, tanácstalan önmagamat látva, egy egyszerű lányt, akit már megint ugyanaz a fiú bántott meg, akármennyire is szereti, és boldoggá képes tenni, egyszerűen csak megállapítottam, hogy tényleg nem érdemeltem meg.
Nem hibáztathatom magam, nem én rontottam el, így hozta az élet, ami egyszerűen csak kegyetlenül igazságtalan, és fájdalmas.
Nagyon fájdalmas.
Legfőképp, ha valaki olyanon keresztül tapasztaljuk meg az élet igazságtalanságát, akiért tűzbe mennénk, annyira szeretjük.
Nem is fájna annyira, ha nem Ő lenne az egész életem.
Nemsokára felöltöztem, majd mégegyszer magamra pillantottam, és kimentem a fürdőből.
Amikor a szobámhoz értem, először annyi tűnt fel, hogy ég a villanyom, majd beléptem, a látványra pedig akaratlanul dobbant a szívem egy nagyot.
Ott ült az ágyamon.
Nem kicsit meglepett, hogy itt találtam, ránézésre ő se volt tele tervekkel, csak ott ült az ágyam szélén, a két térdére könyökölve, tenyerébe temetett arccal, engem várhatott, majd ahogy meghallotta, hogy itt vagyok, felkapta a fejét.
- Szia - köszöntem halkan, az ajtófélfánál megállva.
Zavarban voltam, ráadásul különösen fokozta a helyzetet, hogy a hálóingem azóta is az ő pólója, az ő illatával, hogy a hajam tiszta víz, és egyáltalán, hogy egy kicsit se számítottam rá.
Normál esetben nem lepett volna meg, már kismilliószor volt itt, most azonban tényleg felkészületlenül ért a helyzet.
Casso meglátva felállt az ágyamról, én pedig bizonytalanul beljebb léptem a szobámba és óvatosan becsuktam magam mögött az ajtóm.
- Hogyhogy itt vagy? - kérdeztem, a mai napon másodszorra.
Cassonak egy zavart nevetés hagyta el a száját.
- Fogalmam sincs - látta be őszintén - A fél városban voltam ma már, itt kötöttem ki. A szomszédban - túrt a hajába kicsit feszélyezetten elnevetve magát, majd rámpillantott - Nem bírok ki még egy estét azzal a tudattal, hogy fogalmam sincs, hogy a következő nap velem leszel-e még, Leni. Vagy hogy fogalmam sincs, hogy elvesztelek-e, hogy elvesztettelek-e már, hogy mit jelent, amikor így nézel rám, hogy helyre tudom-e hozni, hogy megbocsátasz-e nekem egyáltalán... - sorolta tehetetlenül őszintén, mire lesütöttem a szemem - És fogalmam sincs, hogy mit érzel most pontosan, összesen annyit tudok, hogy én mit érzek, ami meg rohadt kevés, és tényleg bele fogok őrülni.
- Miért, mit érzel? - néztem rá, rákérdezve arra, amire ő is rákérdezett tegnap reggel.
Casso zavartan elkapta a tekintetét, majd a karjait őszintén széttártva visszanézett rám.
- Nem ismersz eléggé ahhoz, hogy tudd, mennyire beledöglök a bűntudatba? - kérdezett vissza, részben engem visszaidézve tegnapelőttről, ami már akkor is leesett, és újra elkaptam a tekintetem - Életem egyik legnagyobb hibája volt, azt is utálom nézni, ha valaki más miatt vagy szomorú, ha más miatt sírsz, tudod, mennyire gyűlölöm, hogy most miattam van? Hogy mennyire gyűlölöm magamat emiatt, vagy az egész tudatot, hogy ha bármi lesz ebből, ha elveszítelek, ha mindenről le kell mondanom, amit akartam tőled, vagy kettőnktől, szó szerint mindenről, mert mindent akartam, az, hogy mindent elvesztek, az csak miattam lesz, már maga a tudat is olyan szinten megijeszt, és rohadtul félek, Leni, az egyetlen dolog vagy az életemben, amit soha nem akartam elbaszni, és mégis sikerült, és... tudom, hogy megbántottalak, nem csak, hogy nem érdemelted meg, pont az ellentetjét akartam mindig, mindig csak azt akartam, hogy boldog legyél, tudod, hogy a mindenem vagy, nem akartam ezt, csak elbasztam, rohadtul, az egészet, és esküszöm, a világon semmit nem akarok jobban annál, bármit megadnék azért, hogy helyrehozzam ezt, hogy csak egy kicsit kevésbé ne érdemeljelek meg... tényleg helyre akarom ezt hozni, nem is csak akarom, helyre is fogom, ha akarod vagy ha engeded, hogy helyrehozzam, mert... - fakadt ki belőle annyira őszintén, amilyen tisztán őszintének ritkán látni bárkit - Szeretlek, Leni, az egész kibaszott életem te vagy, le sincs kedvem élni, ha végig az a tudat lesz velem, hogy ennyire el tudtam baszni ezt az egészet, hogy elveszítettelek. Így épp most ezt érzem - túrt a hajába zavartan - És most nagyon könyörgöm, mondj bármit, mert kicringe-elek, ha az érzelgésemmel fejezzük be a párbeszédet - vallotta be nyöszörögve, mire akaratlanul elnevettem magam.
Az egyik legromantikusabb szerelmi vallomás, amit valaha hallottam, azt hiszem, ezzel a mondattal lett tökéletesen hozzá illő.
- Mivel nem akarom ismételni magam, hogy a történtekkel kapcsolatban mit érzek... - szólaltam meg, felnézve rá - Érdekel, mit érzek most?
- Eléggé - nevette el magát kínosan.
Egy pár másodpercig összeszedtem magam és a gondolataimat, majd újra ránéztem.
- Tanácstalan vagyok és fogalmam sincs, melyik részemre hallgassak - tártam szét a karomat őszintén - Mert egy részem most arra késztet, hogy... egy részem nem tudja elengedni, hogy borzasztóan érzem magam, hogy megbántottál te is és ő is, hogy szinte végigsírtam a tegnapi és a tegnapelőtti napot, vagy a mai felét, itthon, a nővérem kocsijában, vagy fél órával ezelőtt, amiért fáj ez az egész, hogy csalódtam, hogy soha semmi nem esett még ennyire rosszul, minden, amit elmondtam neked, de van a másik részem, ami meg afelett nem tud elsiklani, hogy irántad mit érzek, hogy én se akarok szakítani, lemondani kettőnkről, ez a részem esélyt akar adni, nekem pedig fogalmam sincs, melyik részemre kellene hallgatnom. Szeretném, hogy helyrehozd, szeretném, hogy minden úgy menjen, mint ahogy eddig ment, mindent szeretnék, téged is, hogy veled legyek, de... túl nagy sebet ejtett rajtam ez az egész, és úgy érzem, hogy idő kell, amíg begyógyul, amíg túl tudom tenni magam ezen. Haragudtam rád, irtó dühös voltam, valamennyire talán még most is, még ha a nagy része át is alakult puszta fájdalommá, a haraggal van a legkisebb gond, tudod, hogy meg tudok bocsájtani, bárcsak nehezebben tudnék, de meg tudok, csak... rosszul érintett ez az egész, rosszul érint most is, összetört, megsebzett, Mártit egészen biztosan elvesztettem, ennek a barátságomnak több, mint valószínű, hogy most lett vége, és ahhoz, hogy mindezt feldolgozzam, nekem egyszerűen csak idő kell - mondtam őszintén.
- Persze - túrt a hajába.
Gondterhelten a tenyerembe temettem az arcom, majd ellépve tőle, kicsit fel-le járkálva beletúrtam a hajamba.
- Igazából miért nem mondtad el? - kérdeztem, színtiszta őszinteséget várva, ahogy megálltam és ránéztem - Legfőképp.
Casso először nem válaszolt, csak zavartan átgondolta, hogy hogy mondja, aztán végül nem körített semmit, csak őszintén megválaszolta.
- Mert rohadtul szégyelltem, Leni.
Erre a fejemet elfordítva biccentettem egyet, majd kínosan elmosolyodva visszanéztem rá.
- Az egód.
- Nem, nem csak az... - túrt a hajába, az eddigieknél is kényelmetlenebbül érezve magát - Csak tudtam, hogy csalódnál, és... nem akartam ennyire kevésnek érezni magam előtted - vallotta be - Nem akartam, hogy úgy nézz rám, ahogy az utóbbi pár napban nézel. Ennyi.
Erre bólintottam egy újat, hogy értem.
- Leni, figyelj... - szakította meg a felé terelődő beszélgetésünket, visszatérve az eredeti témára - Annyi időt hagyok neked, amennyit csak akarsz, haragudhatsz rám, kerülhetsz, megértem, ha ezzel tudok valamit segíteni, csak annyit akarok tudni, hogy... elbasztam annyira, hogy ne tudjam helyrehozni? - kérdezte őszintén, kettőnkre utalva, mire lehajtottam a fejem, és átgondoltam.
Két részem van, a második nemje viszont mégis elnyomta másodpercekig tartó gondolkodás után az első igenjét, így felemeltem a fejem.
- Ismerhetnél annyira, hogy tudd, hogy erre még te sem vagy képes - néztem rá, mire összetalálkozott a tekintetünk, az enyém azzal a gyönyörűen kék, érzelmekkel teli szemekkel.
Casso, ahogy ezt az egy mondatomat a lehető legtöbbször újraelemezte a fejében, hogy megbizonyosodjon benne, hogy azt hallotta, amit hallani akart, egy pár pillanat szemkontaktus után az ösztöneire hallgatva odalépett hozzám, és az arcomhoz nyúlva csak hosszasan megcsókolt.
Lágy volt a csókja, ugyanekkor tele volt érzelmekkel, amik mégis hevessé tették, gyengéden érzelmes volt, annyi mindent éreztem benne, még bocsánatkérést, bűntudatot is, nem is kicsit, hogy végigfutott rajtam a libabőr, csak úgy forgott körülöttem a világ, ő az arcomat, a hajamat simogatva csókolt meg újra és újra, el se akart engedni, nekem pedig ösztönből a vállára szöktek a kezeim, majd onnan a nyakára, és a tarkójához.
Ahogy eltolt magától, a homlokának támasztotta az enyémet, majd a fülem mögé tűrte az egyik nedves hajtincsemet és a szemembe nézett.
- Ne haragudj rám, Szöszi - suttogta.
Elszakítottam a tekintetem az ajkaitól, majd a szemeibe néztem, közben pedig simítva elengedtem.
- Csak adj egy esélyt, hogy megérdemelhesselek - mondta, mire csak egy halvány, furcsa mosoly jelent meg az arcomon és lesütve a szemem, bólintottam egyet - Esküszöm, Szöszi, hogy helyrehozom - ígérte meg az arcomat gyengéden megsimítva az egyik behajlított ujjával.
Túl sok volt az érzelem, mindkét részem érzései annyira felfokozódtak először a vallomásaitól, aztán a csókjától, össze-vissza hasadt a szívem, nem csodálom, hogy ettől az egésztől ekkor szöktek könnyek a szemembe, úgyhogy felnéztem rá, majd pislogva megtöröltem a szemeimet a csuklómmal.
- Attól még haragszom, és ugyanúgy összetörtél.
- Tudom - sóhajtott fel elkapva a tekintetét.
Eddig lehajtott fejjel álltam előtte, erre viszont ránéztem és őszintén megszólaltam.
- Nem is bántana ennyire, ha nem szeretnélek - mondtam, nem titkolva azt, ami amúgy is egyértelmű, mire rám nézett - De nem is jó kifejezés az, hogy haragszom, mert... - nevettem el magam feszülten, a szememet törölgetve - Persze, dühös voltam, hogy megtörtént, hogy megtetted, megtettétek velem, haragudtam, az első öt percben. A harag volt a legkevésbé fájdalmas ebben az egészben. Csak csalódtam, mert mindenre számítottam, csak erre nem, tőled se és tőle se, ha állítanék egy listát, amibe összeírom a legfontosabb embereket az életemből, akik a legközelebb állnak hozzám, akikkel a legtöbb minden köt össze, egyértelműen mindketten benne lennétek, te ráadásul tudod is, mennyire az elején, és... egyszerűen csak borzasztóan rosszul esett, mert mindkettőtökben bíztam, benned is, ezzel egyszerre pedig azt érezni, hogy... nem akarom elmondani újra, már sokszor a fejedhez vágtam, meg tudod is, csak szeretném, ha tényleg megértenéd, miért bánt ez ennyire.
Casso erre nem mondott semmit, csak szó nélkül nézett, majd bólintott egyet, én pedig összeszedtem magam, és elléptem tőle.
Egy kis ideig csend volt közöttünk, majd utoljára megtöröltem a szemem és megszólaltam.
- Mit fogsz csinálni holnap? - tereltem el a témát magamról, a szülinapjára, mire először csak zavartan elnevette magát.
- Nem tudom - mondta őszintén - Nem nagyon vagyok bulizós kedvemben, szóval eddig az volt a terv, hogy Ricsivel, és-vagy valamelyik haverommal kihasználjuk a szülinapomat, tudom, hogy szar ötlet, de hogy piálhassunk, hogy én is leigyam magam, amennyire megy, hogy ha már ilyen érzésekkel állok jelenleg, legalább ne józanon utáljak mindent, amit elbasztam. Ha annyi felest innék, ahányszor ezt a szót kimondom, már egész jól állnék amúgy - túrt a hajába zavartan elnevetve magát - Holnaputánra meg meg terveztem halni a másnaposságtól. Kábé ez volt az eredeti, kegyetlen szar terv, arra az esetre, ha úgy döntenél, hogy kilépsz az életemből. Amúgy fogalmam sincs.
Kínosan elnevettem magam, majd inkább nem mondtam semmit, csak elfordítottam a fejem.
- Szerintem mondd inkább - jegyezte meg Casso engem nézve, mire felé fordultam.
- Csak belegondoltam, hogy amióta ismerlek, minden szülinapodat veled töltöttem - vallottam be őszintén, mire átgondolva ő is biccentettet.
- Ja - látta be sóhajtva.
- És te is velem az enyéimet - tettem hozzá, mire újra bólintott.
Egy pár másodpercig, inkább jópárig egyikünk se szólalt meg, aztán végül ő törte meg a csendet.
- Van holnapra valami terved? - kérdezett rá, mire ránéztem, ő pedig belegondolva hozzátette - Az engem-kerülés is tervnek számít.
Erre akaratlanul elnevettem magam, majd egy kis átgondolás után válaszoltam.
- Attól függ, neked mi a terved.
- Úgy nézek ki most, mint akinek vannak tervei? - tárta szét a karjait.
- És én? - kérdeztem vissza.
- Jók vagyunk, oké.
Ahogy beszélgettünk, a szobámban az éjjeli szekrényemen világító lámpám fényében, teljesen előre meg nem tervezetten, ő a saját elmondása szerint azután, hogy a "fél várost random végigjárta", én pedig hálóingként szolgáló hosszú pólóban, frissen mosott, vizes hajjal, bár minden egyes perccel egyre jobban felerősödtek az érzéseim, jók és rosszak egyaránt, annyit tényleg éreztem, hogy akárhogy is, még ezzel se sikerült elérnie, hogy ne szeressem ennyire.
Ami szintén jó és rossz is egyaránt.
De talán pont emiatt tényleg helyre tudja majd hozni a történteket, remélem, hogy sikerül neki, bár mondjuk őszintén? A szívem mélyén tudom is, hogy menni fog neki.
Mégis mi az, amit Ő nem tud elérni a szívemmel?

Mai nap - 5/?: értelmetlennek találom értékelni.