Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

122. Esély

Március 21. (szombat)
Casso és Ricsi tizenkilencedik szülinapja.
- Akkor tegnap kibékültetek? - kérdezte a nővérem telefonban délelőtt.
- Nem így mondanám - válaszoltam - Esélyt adtam neki, de nem békültem meg teljesen, ugyanúgy bántanak a történtek, senki nem várhatja el tőlem, hogy a hatszázezer bocsánatkéréstől egyből tovább tudjak lépni ezen. Most az a rész jön, hogy megígérte, hogy helyrehozza a történteket, én pedig állok elébe - mondtam egyszerűen - Egyébként ötkor itt lesz értem elvileg.
- Ééés az "egyetlen lány, aki után Casso hajlandó futni és küzdeni a bocsánatáért" díjat elnyerte, Székely Levendula - mondta a hangján hallhatóan mosolyogva - Büszke vagyok rád, Hugi.
- Én nem így fogalmaztam, de azért köszönöm - nevettem el magam, miközben kinyitottam a ruhás szekrényem, hogy kiválasszam, mit szeretnék felvenni - Mit vegyek fel egyáltalán? Fogalmam sincs, hova akar vinni - tanácstalanodtam el.
- Ha én több, mint másfél év járás, plusz még vagy másfél év "odavagyunk egymásért, olyanok vagyunk, mint akik együtt vannak, de nem jöttünk össze" előzmény, és társai után ki akarnálak békíteni, meg vissza akarnálak kapni, nem olyan helyre vinnélek, ahol nagyon számít, mi van rajtad, pont nem számít semmit a hely, nem első randi, csak legyetek ketten és beszélgessetek.
- És a "nővér, akinek már megint igaza lehet" díjat elnyerte... - mosolyodtam el, majd szivatásból hozzátettem - Székely Levendula, újfent - vigyorogtam, tekintve, hogy én is nővér vagyok.
- Menj már - nevetett fel Napsugár.
Végül nem bonyolítottam túl a dolgot, felöltöztem úgy, ami mindenhova jó lehet, kinntre is, benntre is, és láss csodát világ, kész is lettem ötre.
Casso ekkorra már kiállt a kocsijával a garázsból, aminek a hangját meghallva kimentem a házból, hogy megmutassam, hogy kész vagyok, nem kell várni rám.
- Pedig már fullosan kitaláltam, hogy nem fogok ma kivételesen beszólni, hogy várnom kell rád - jegyezte meg Casso egy apró mosollyal az arcán, mire akaratomon kívül elnevettem magam.
A következő pillanatban észrevettem Casso kezében azt a csokor virágot, ami nála volt, mire csodálkozóan felcsillant szemekkel ránéztem.
- Szaladhatsz vissza - mondta Casso halványan mosolyogva. Pontosan jól tudta, hogy ettől el fogok olvadni, és minden akaratom ellenére így is történt - És könyörgöm, ne kérdezd meg, hogy neked-e - tette hozzá, utalva arra, hogy például a legutóbbi alkalommal is pont ezt csináltam, mire halkan felnevettem - Ehhez akartam valami romcsi szöveget, de már mindent is elmondtam az utóbbi pár napban, főleg tegnap este, szóval...
Nem bírtam megállni, hogy mosolyogjak.
- Köszönöm szépen - néztem rá mosolyogva - Berakom vázába - léptem hátra.
- Ezért mondtam, hogy szaladhatsz vissza.
- Egyszer vagyok gyors... - nevettem el magam akaratlanul.
- Mostantól ez az alap elvárás. Legközelebb már öt perccel korábban jövök, aztán tíz, tizenöt, harminc, egy óra... - sorolta mosolyogva, én pedig nevetve hallgattam.
- Majd maximum addigra is kitalálod, hogy nem fogsz beszólni, hogy várnod kell rám.
Amikor bevittem a virágot a házba és Anya meglátta a kezemben, már egyből nyúlt is az egyik szekrénybe vázáért.
- Hozott neked virágot? - kérdezte Anya mosolyogva, mire odaléptem a csaphoz, majd helyeseltem egyet és töltöttem vizet a vázába.
Anya minden egyes alkalommal pont úgy olvad el, ha virágot kapok, mint én.
Amikor kimentem a házból, beültem Casso mellé a kocsiba, majd elindultunk.
Meglepetésemre annál a dombnál álltunk meg, ahová egyszer, nagyjából pont egy évvel ezelőtt kirángattam naplementét (majd csillagokat) nézni, gyönyörű volt, és most is, pont ugyanúgy.
A motorháztetőre ültünk fel egymás mellé, a naplementével szemben.
- Szólj, ha kérsz kaját - mondta Casso, miközben felült mellém.
- Rendben - mosolyodtam el magam elé nézve - Jól átgondoltad? Szülinapod van, meg egy rakás haverod, akikkel lehetnél, ehelyett velem naplementézel.
- Ja, jól átgondoltam.
Akaratlanul mosolyogva könyököltem a térdemre, majd ahogy a lenyugvó Napot néztem, hirtelen eszembe jutott valami, mire felkaptam a fejem.
- Mit hagytál hol? - kérdezte derűsen, ahogy rámnézett.
- Otthon az ajándékodat - temettem a tenyereimbe az arcomat.
- A mimet? - nevette el magát hitetlenül.
Nem nagyon számíthatott rá, hogy mindezek után ajándékot kap tőlem a szülinapjára.
- Az ajándékodat. Már rég megcsináltam - vallottam be - Ha visszaérünk, odaadom. Ott volt az asztalomon, nem hiszem el - nyöszörögtem, kikészülve magamon, majd zavartan felnevettem - Tessék, ilyen vagyok, amikor haragszom - láttam be a viselkedésemet átértékelve.
Casso erre nem válaszolt, nem amiatt, mert ne figyelt volna, vagy nem érdekelte volna, amit mondok, egyszerűen csak nem tudott jót válaszolni rá, úgyhogy magában tartotta a gondolatait, és egy kis csend után rám nézett.
Éreztem, hogy néz, de túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy rá tudjak nézni, így továbbra is a naplementét figyeltem, persze csak látszólag, majd amikor elfordította a fejét a példámat követve ugyanúgy a Nap irányába, észrevehetetlenül elhagyta egy megkönnyebbült sóhajtás a számat.
Csendben voltunk, nem szóltunk semmit, de nem volt zavaró a csend, mély volt, teret adott az őszinte érzelmeknek, olyan tiszta volt, ahogy csak ültünk egymás mellett a naplementét nézve, majd megéreztem az érintését a kézfejemen.
Eddig egymás mellett pihentek a kezeink, és semmi mást nem csinált, csak gyengéden az enyémre helyezte az övét, oda se nézve, majd megsimította a kézfejem az egyik ujjával.
Erre akaratlanul a kezeinkre néztem, majd rá, mire ő is rám.
- Ezt miért csináltad? - kérdeztem halkan, egy picit belemosolyogva.
- Amiért mindig, amikor megfogom a kezed? - válaszolta, elnevetve magát a kérdésemen.
Akaratlanul mosolyogva csendben maradtam egy picit.
- Gondolkodtam... - váltottam témát látszólag, majd egy pillanatra elkaptam a tekintetem, ő viszont továbbra is fürkészett, valami komolyra számítva - Tuti szeretetnyelved a testi érintés - mondtam végül, mosolyogva visszanézve rá, mire egy meglepett, megkönnyebbült nevetés hagyta el a száját.
- Legyen igazad, akármiről is beszélsz - hagyta rám végül jókedvűen.
- A szeretetnyelvek lényege, hogy mindenkinek van egy, vagy több, amiken keresztül tudják vele legjobban éreztetni, hogy szeretik, meg tudja ő is éreztetni másokkal a szeretetét, szerintem ez tök érdekes - meséltem, ha már témában voltunk - Ötféle szeretnyelvet szoktak megkülönböztetni egyébként, testi érintés, minőségi idő, szívességek, elismerő szavak éééés az ötödik nem jut eszembe. Megvan, ajándékozás. Szóval ezek vannak, és mindenkinek lehet más. Egy csomószor egyébként félreértések lehetnek ezekből, mert ha két embernek két teljesen másmilyen szeretetnyelve van, lehet, hogy szeretik egymást, csak ezt nem biztos, hogy át tudják adni egymásnak rendesen, így nem érzik. Érted.
Casso belegondolva biccentett egyet, majd pár másodperccel később elmosolyodva megkérdezte, azóta is a kezemet fogva.
- Na, mesélj, magadnál mire jutottál? - kérdezte derűsen.
- Szóval érdeklődsz a szeretetnyelvemről. Bocsánat, de ezt meg kell örökítenem, meg tudod ismételni? - vettem ki a zsebemből a telefonom, mire elröhögte magát, én pedig bekapcsoltam az előlapi kamerát, hogy videót csinálhassak - Mehet - indítottam el mosolyogva, felé fordítva a telefonom kameráját.
Casso röhögve a telefonomra nézett, majd megadta magát.
- Leni, kérlek, mondd el, mi a szeretetnyelved - ismételte meg kicsit átfogalmazva szórakozottan, mire felnevettem, majd leállítottam a videót.
- Köszönöm - nevettem. Ha egyszer összefutok még Nórival, a volt pszichológusommal, mindenképpen meg fogom mutatni neki - Egyébként valószínűleg leginkább a testi érintés és a minőségi idő - válaszoltam meg, nehogy válasz nélkül maradjon - Neked?
Casso átgondolta, bár láttam rajta, hogy teljesen kész van rajta, hogy a szeretetnyelvekről beszélget bárkivel a Földön, és épp a sajátján gondolkodik. :)
Nem baj, értem megtette.
- Mint neked - mondta végül az eredményt, mire elmosolyodtam.
- Akkor mi vagy nagyon összeillünk, vagy nem is gondoltad át rendesen.
- De nem, komolyan, ajándék-szívesség, szóba se jön, oké, hát felőlem, nem ellenzem, de nem az, ha megdicsérnek, vagy mi volt, az meg jól esik, nem azért, de elég egyértelmű szerintem, hogy a maradék kettő, főleg, hogy épp kettesben vagyok veled a semmi közepén és a kezedet fogom. Mármint remélem, ketten vagyunk - nézett körbe Casso elröhögve magát - Eskü creepy, hallod.
- A végén még valaki miattam fogja megtudni az öt szeretetnyelvet.
Casso mosolyogva nézett vissza rám, majd ahogy megint az egyre jobban lemenő Nap felé néztünk, csendben, gondolt egyet, és rákulcsolta az ujjait a kézfejemre.
- Hideg a kezed, Szöszi - jegyezte meg.
Erre csak halványan elmosolyodtam.