Love for Love

16.

Rose:
- Megyek és elzavarok mindenkit - áll fel Madison, amikor már nem remegek úgy, mint a nyárfa levél.
Először fel sem fogom, hogy mit mondott, csak amikor már az ajtónál van.
- Várj! - szólok utána, a sokktól még rekedtes hangon. - Ne fújd le a bulit - kérem, amint megint a szemembe néz. - Miattam ne, kérlek - rázom a fejem hevesen. - A húgom annyira jól érzi magát és Clary is olyan jól elvan. Nem akarom elszúrni ezt az estét nekik. Nem akarom rájuk hozni a frászt. Kérlek, Mad, ne küldj el senkit.
Borzalmasan érezném magam, ha miattam lenne mindez leállítva. Kate arcán olyan mosolyt láttam lent, amit az elmúlt időszakban nem igazán, ha csak nem Reggie-vel beszélt, vagy a srácokkal volt. Szeretném, ha a húgom el tudná felejteni az otthon lévő feszültséget és azt a sok aggodalmat, ami benne van mostanában. Nem akarom, hogy még jobban megijedjen, mert én így jártam, vagy esetleg rosszabbul legyen és nekiálljon magát hibáztatni. Nem ő tehet róla, hogy azok a fiúk betaláltak, amikor kijöttem a mosdóból.
Én sem tehetek róla.
Próbálom ezt mondogatni magamban, de nehezebb meggyőződnöm erről, mint gondoltam. Ha nem ide jövök fel a vécéért, akkor talán nem történik mindez.
Nem, ez nem az én hibám.
Már lényegesen határozottabb vagyok, ahogy fejben magamra szólok, mint az előbb, de ez a határotottság nem tart sokáig, ahogy a remegő kezemre nézek. Belegondolni is szörnyű, hogy mi lett volna, ha a fiúk nem jönnek utánam.
Madison nincs elragadtattva az ötletemtől, ezt látom a szemén és az elhúzott ajkain. Tudom, hogy nem tetszik neki a dolog, de nem vágyom most arra, hogy mindenki azon pörögjön, hogy velem mi van. Ahogy arra sem, hogy az egész suli rólam beszéljen hétfőn, mert Madison miattam zavar el mindenkit.
- Kérlek - próbálkozom újra.
Percek telnek el csendben. Mad összeakasztja a tekintetünket és egy darabig csak mered rám, aztán vesz egy nagy levegőt. Továbbra sem tetszik neki a dolog, de végül mégis - bár bizonytalanul ugyan - bólint.
- Akkor csak leellenőrzöm, hogy lent minden rendben van-e és hogy leléptek-e azok a barmok - nyel hatalmasat, majd elindul kifelé, de az ajtóban megtorpan. - Oh és - fordul vissza, majd a srácokra néz - kösz, hogy megvédtétek - lágyul el a hangja.
A négy fiú annyira meglepődik Madison szavaitól, hogy csak pislogni tudnak, ahogy merednek a lányra. Egyedül Luke képes kipréselni magából egy biccentést.
Már nyitva van az ajtó, amikor Madison még egyszer visszanéz.
- Vigyázzatok rá, amíg vissza nem jövök - kéri őket, de aztán már el is tűnik.
Nem csodálkozom, hogy Chadék meglepődtek a tapasztaltak miatt, hiszen ők nem ehhez szoktak hozzá. Ami azt illeti, néha engem is meglep a nagy váltás. Ezer éve barátok vagyunk, de olykor egyáltalán nem értem a lányt.
Ez... ez most az az oldala volt, amiért annyira lehet imádni és ragaszkodni hozzá. Ezt az oldalát láthatja Luke is benne. Vagy legalábbis akarja látni benne. Nem tudom, hogy mennyire lát át a szitán, de az biztos, hogy ebben reménykedik Madisont illetően. Ilyen a legjobb barátnőm, amikor senki nem látja. Ezzel szemben a suliban képes még azt is figyelmen kívül hagyni, hogy az egyik barátnője - jelen esetben én - bekerült egy zenekarba, amiben jól érzi magát.
Totális ég és föld a kettő és néha azon kapom magam, hogy én magam sem értem, hogy mégis hogyan képes ez a hatalmas ellentét megférni ebben a lányban. Meg, hogy miért nem ezt az oldalát mutatja mindenkinek alapból is. Biztos vagyok benne, hogy akkor egy elmormogott "ribanc" jelzőt sem kapna, miközben lépdel a folyosón. Párszor már kérdeztem arról, hogy miért viselkedik ennyire másképp közönség előtt, de sosem kaptam normális választ. Mindig valami viccel elütötte a dolog komolyságát, vagy egészen érthetetlen szövegelésbe kezdett, aminek a végére már szinte azt is elfelejtettem, amit én magam kérdeztem. Lehet, hogy ez nála egy önvédelmi reflex. Madison annak ellenére, hogy nem mutatja, nagyon érzékeny tud lenni. Az esetek kilencvenöt százalékában tényleg magabiztos és nem érdekli mások véleménye, de amikor betelik nála a pohár - mert mint minden normális embernél, ez nála is előfordul - előjön az az öt százalék, ami minden egyes negatív szó után, amit kap, egy halom könnycseppet ejt és rengeteg önostorozást. Az egyik legfájdalmasabb kép azt nézni, ahogy a mindig magabiztos barátnőm zokog és teljesen utálni kezdi önmagát. Persze szerencsére ez általában csak pár óráig tart, utána visszazökken az eredeti, sérthetetlen énjébe, de az a néhány óra össze szokta törni a szívem.
- Megvagy?
Scott finom hangjára összerezzenek, ahogy kizökkent a gondolataimból.
Végignézek a srácokon, de aztán el is kapom a tekintetem. Nem bírom azt az aggodalmat és ijedtséggel vegyes dühöt a szemükben, ami sugárzik. Nem bírom, mert a tesóimon kívül még senkin nem láttam ennyi gyöngédséget az irányomba és ez meghat. Madison bár hihetetlen kedves tud lenni, soha nem nézett rám így, Clary pedig pont Mads miatt volt olyan távol tőlem, hogy esélye sem volt így nézni. Jackson és Ron meg megint más helyzetek.
- Meg - préselem ki magamból a szót, aztán veszek egy nagy levegőt. - Kérlek, ne nézzetek rám így - remeg meg a hangom, ahogy felkapom a fejem.
- Egyáltalán kik voltak ezek? - kérdezi Chad, elengedve a füle mellett a szavaimat.
Annyira be van feszülve, hogy a pólója olyan, mint ami le akar repedni róla. A teste látványosan merev, miközben az arcomat fürkészi és zöld szemei haragosan izzanak. Tudom, hogy ez a harag nem ellenem irányul, de akkor sem tudom sokáig tartani vele a szemkontaktust. Nem hittem volna, hogy az ő finom tekintete ennyire fel tud lángolni.
- Madison külsős... - itt egy pillanatra el kell hallgatnom, mert nem vagyok biztos abban, hogy minek írjam le őket. - Ismerősei - fejezem be végül a mondatot.
Sok külsős barátját ismerem Madisonnak. Nem feltétlen személyesen, de rengeteget mesél különböző haverokról, barátokról, futókapcsolatokról és ismerősökről, akikkel a szülei által ismerkedik meg például. Ezeknek a számomra idegenek barátoknak legtöbbször megjegyzem a nevét és a külsejét, de róluk fogalmam sincs, hogy kik, így arra merek következtetni, hogy azért nem olyan komoly a kapcsolatuk Madisonnal.
Látom a szemem sarkából, hogy Chad megint kérdezni akar valamit, de Luke megelőzi:
- Ugye nem jöttünk túl későn?
- Nem - rázom meg a fejem. - Nem, nem csináltak semmi olyat. Mármint... bekerítettek, meg taperoltak, mondtak undorító dolgokat, de nem próbálták kevenni a ruhám vagy... - elcsuklik a hangom, ahogy a szemem megint megtelik könnyekkel.
A francba!
Többet sírtam az elmúlt... órában? Mint amennyit ma egyáltalán kellett volna. Olyan jól éreztem magam, erre ezek a vadbarmok elrontottak mindent, amikor kimentem a mosdóba. Ami, mégis, mintha egy napja történt volna. Mióta vagyok itt bent? Mennyi ideje nyugtatgatnak a többiek? Órák óta? Vagy csak fél órája? Esetleg csupán percek teltek el? Kate és Clary már csak utánam jöttek volna, ha órák óta eltűntem volna, nem?
Bár az is igaz, hogy Cam lement hozzájuk és mondott nekik valamit. Valami dereng, hogy két sírás közben megkértem, hogy ne mondja el, hogy mi történt. Ahogy Madisont is kértem, hogy ne fújja le a bulit. Csak emlék foszlányok vannak meg az érthetetlen levegőkapkodásomból, ahogy azért könyörgöm Camnek, hogy nézze meg, hogy a húgom jól van-e, de ne mondjon neki semmit. Mióta a barátaim megmentettek, az agyamra furcsa köd szállt, ami miatt baromira nem érzékelem az idő. Egy kicsit olyan, mintha már egy nap is eltelt volna, de közben mégis, mintha csak percek óta ülnék itt, mint egy rakás szerencsétlenség. Tompának és kimerültnek érzem magam, arról nem is beszélve, hogy olyan nehéznek érzem a testem, mint amit mázsás súlyok húznak a föld felé. És fázom. Baromira fázom. Az ujjaim olyanok, mint a jégcsapok. Bár azt hiszem, hogy ez a test egy természetes reakciója, amikor az sokkot kap.
- Héé, itt vagyunk - törölgeti a könnyeimet Cam. - Nem bánthatnak, megvédünk. És Kate is jól van, lent, megnéztem.
Hihetetlen, hogy mennyire gáz vagyok. Még csak nem rég kerültem be a bandába, de a fiúk többet láttak már sírni, mint szerintem Madison és Clary valaha. Előttük nem igazán szoktam és mertem sírni, de a srácok akkor is így ott voltak nekem, amikor én megjelentem a garázsnál, miután anya megütött. És most is itt vannak, pedig, ha úgy vesszük nem tartoznak semmivel. Nem hiszem, hogy Ronnak eszébe jutna itt kuporogni velem, ha tudná, hogy mi történt.
- Annyira - kezdem szipogva - sajnálom - nyögöm ki nagy nehezen és erőszakosan megtörlöm a szemem, amiből csak úgy peregnek a sós cseppek.
Hiába törölgette meg a testem Madison, ahol kértem, mondván, hogy letöröljük a nyomaikat és az érintéseiket, most megint elkezdem érezni őket. Minden egyes kéznek az érintését. A hideg is kiráz, ahogy bevillannak a friss emlékek.
Borzalmas, hogy ilyen megtörténhet napjainkban. És nekem szerencsém volt, mert a fiúk időben jöttek, de rengeteg lány van, akinek nincsenek ilyen barátai és akkora mázlija sem, hogy valaki közbelépjen.
- Te semmit se sajnálja, hallod? - guggol elém Luke, hogy a szemembe tudjon nézni. - Te nem tettél semmi rosszat - rázza neg a fejét hevesen.
- Igaza van - szólal meg Chad, olyan gyöngéd hangon, amennyire csak tud a feldúlt állapotában. - Nem a te hibád, ami történt, neked eszedbe se jusson emiatt bocsánatot kérni.
Tényleg nagyon tompa lehetek, mert mielőtt gondolkozhatnék, a fejemet Chad vállára hajtom. A fiú egy kicsit habozik - gondolom, hogy ne ijesszen meg - de aztán finoman átöleli a vállam és simogatni kezdi azt.
Ahogy magamba szippantom az illatát, egy kicsit jobban érzem magam. Nem nyugszom meg teljesen, de valamennyivel jobb és ebben a barátaim szavai is segítenek.
- Hogyan tudnánk még segíteni? - ül le Scott is velem szembe a földre a szemkontaktus reményében.
Először megrázom a fejem, de aztán az a fejrázás egyre bizonytalanabb lesz.
Nem vagyok az a fajta bunkó barát, aki minden bejelentés nélkül megjelenik és hoz magával még pár ismeretlen embert. És tudom, hogy nem volt megtervezve, hogy a banda is itt alszik, de a történtek után nagyon sokat segítene, ha ők is itt éjszakáznának és nem mennének haza. Vagyis a garázsba, amit szinte az otthonuknak hívnak.
- Ha Madison is belemegy - köszörülöm meg a torkom, hogy ne legyek rekedt - itt aludnátok?
A négy fiú összenéznek, majd vissza rám.
- Persze - felelik egyszerre, egy bólintás kíséretében.

Luke:
Madison Redfield szobájában vagyok.
Ha valaki pár héttel ezelőtt azt mondja, hogy Madison szobájában fogok felkelni egy buli után, amire ő hívott meg, valószínűleg kiröhögtem volna. És elkezdtem volna reménykedni, hogy így alakul, ami alapvetően elég szemét egy érzés.
A szívem ezerrel kalapál, ahogy szépen lassan tudatosul bennem, hogy ez nem csak álom, hanem a komoly igazság. Olyan izgatottság fut végig rajtam, mint még eddig talán soha, de ez hamar el is tűnik. Abban a pillnatban, hogy magamhoz térek, realizálom, hogy miért maradtunk itt végül tegnap éjjel és ez a fájdalom ezerszer erősebb, mint az izgalom, ami a helyszín miatt keletkezett. A fájdalom a mellkasomban, ami betámadja a szívem, az emlékekkel együtt érkezik. Rose könnyes szeme, a remegése, az elcsukló hangja, a félelem a szemében...
Reméltem, hogy azok után, ami közte és az anyukája között történt, egy darabig nem fog újra sírni. Nagyon szerettem volna, ha mostantól kezdve csak mosolyogni látnánk és eleinte úgy is tűnt, hogy ez így lesz. De ahogy minden rosszra fordult, úgy lett egyre fájdalmasabb az este. Annyira lekötött az, hogy Rose mellett legyek, hogy az sem érdekelt, hogy megmondjam a srácoknak, hogy igazam volt Madisonnal kapcsolatban: tényleg van egy hihetetlenül kedves oldala. Ez volt a legkevésbé fontos, amikor láttam, hogy Rose mennyire kivan. És az igazság az, hogy annyira nem is izgatott az sem, hogy Madison miképpen reagál a közelségünkre. Ha nem ment volna bele abba, hogy itt aludjunk, én akkor is képes lettem volna sátrat verni a ház előtt, hogy Rose közelében legyek, ha esetleg ne adja isten, megint baj lenne. És tudom, hogy a barátaim ugyanígy gondolkoztak tegnap. De szerencsére nem volt baj. Sőt, amikor Rose megkérdezte a barátnőjét, hogy mi is maradhatunk-e, Madison közölte, hogy a történtek után haza sem engedett volna minket. Van egy olyan érzésem, hogy inkább Rose miatt, mint miattunk, vagy a hálája jeléül, de a lényeg, hogy itt maradhattunk.
Az oldalamra fordulok, hogy rá tudjak nézni. Az éjjel mi már értelemszerűen nem mentünk vissza a buliba. Madison azt mondta Kate-nek és Clarynek, hogy Rose-nak nagyon fáj a feje, mi pedig rá vigyázunk. Nem hiszem, hogy bevették, mert egyikük sem hülye - és lássuk be, állatira felesleges négy ember, hogy őrizzen egy alvó lányt, aki kidőlt a fejfájástól - de nem kérdezősködtek. Mi pedig nem mondtunk semmit, mert Rose erre kért minket, de szerintem nem kellene titkolóznia. És van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem is nagyon fog tudni. De talán nem is akar, csak a tegnapi napot akarta meghagyni a húgának, aki Rose mellett alszik, őt ölelve az egyik matracon. Madison felajánlotta az ágyát, de Rose átadta a helyet a házigazdának és Clarynek. Amikor elaludtunk, Rose még egyedül aludt, de ahogy most nézem, miközben a húgát öleli, Chadhez bújik, aki szorosan a karjaiban tartja őt. Lefekvéskor még biztosan nem így voltak, úgyhogy arra merek következtetni, hogy Chad Rose rémálma után ölelte magához. Szegény az éjjel egyszer felriadt. Még csak mi voltunk a szobában, de nem győzött bocsánatot kérni, pedig ha valaki, akkor ő ártatlan ebben az egészben.