The Truth Untold (Jungkook FF.) - Befejezett

10. Rész - Lebukás

Ahogy minap gondoltam egy igen csak gyötrelmes hétvége vette kezdetét. Először is anya reggeli közben benyögte, hogy úgy döntöttek Owennel, hogy nem mehetek arra a kirándulásra. Sejtettem... Aztán mikor már kezdtem volna beletörődni a dologba jött a másik rossz hír, miszerint anyának el kell utaznia ismét egy konferenciára, ami ezúttal külföldön lesz megtartva, Angliában. Borzasztóan éreztem magam! Nem akartam, hogy elmenjen de mit mondhatnék annak érdekében, hogy maradjon? Egyetlen jónak ígérkező kifogásom sincs, plusz nem akarok a feltörekvő karrierje útjába sem állni. Hiszen eddig csupán sebész orvosként dolgozott ám most megadatott neki a lehetőség, hogy főorvos illetve igazgató helyettes legyen belőle. Így ezáltal elfogadta azokat a dolgokat is, hogy ennek érdekében mindenféle megbeszélésekre, konferenciákra, továbbképzésekre kell járnia. Ami persze nem baj és örülök is neki, hiszen azt csinálja amit szeret és jó érzés őt újra munka közben látni, de... Nem akarom, hogy elmenjen!
Másnap segítettem anyának becsomagolni és ameddig csak tudtam a nyakán lógtam. Hosszú ölelések és néhány könnycsepp elmorzsolása után anya megfogta bőröndjét és kilépett az ajtón, a kint várakozó taxihoz sietett. Én pedig abban a pillanatban vágódtam hátra a kanapéra. Nem akarok egyedül lenni! De ő már elment... Miután az autó elhajtott Owen visszajött -mert ő kikísérte anyát- és egyenesen mellém ült le. Kezdődik.

- Nem kell aggódnod, megleszünk. -paskolta meg lábam.

- Jah, abban biztos vagyok. Most megyek, leckét kell írnom.

- Ne siess annyira! -húzott vissza- Még nem kaptam meg a búcsúcsókomat.

- A mit?

- Olyan rég nem volt alkalmunk erre, végre most van. Ne kéresd magad. -hajolt közelebb, de elrántottam fejem.

- Nem. Én ezt nem akarom! Hagyj békén.

Felálltam ugyan de nem sokáig maradtam függőleges helyzetben ugyanis Owen egy pillanat alatt pattant fel és olyan erővel „dobott" vissza a kanapéra, hogy a földre estem. Egy másodperc alatt már lábaival ölelte körbe törzsem és kezét lendítve az arcom jobb oldalát találta el vele, majd a bordáim következtek. Néhány erősebbre sikerült ütés után és amiért már fuldokoltam, abbahagyta verésem. Fájt az oldalam, a bőröm égetett, szemeimből pedig azonnal könnyek kezdtek el peregni. Már nem tiltakoztam, nem is bírtam volna. Csupán hagytam, hogy azt tegyen velem amit csak akar. Kezeimet csuklóimnál fogta meg és szorosan fejem fölé szorította, majd rám hajolva lecsapott számra. Ismét rossz érzés volt, amellett, hogy mindenem remegett, az oldalam még kegyetlenül lüktetett is. Egyik kezébe áthelyezte mindkét az övénél sokkal kisebb karjaimat és a másik kezével simogatni kezdett. Nem volt durva, sőt meglepően gyengéd, mégis minden érintése fájt. Már nem akartam mást csak szabadulni karjai közül. Pár perc után, mikor már elégedettnek érezte magát, leszállt rólam és otthagyva engem az anyával közös szobájukba vonult. Nedves arccal és fájó oldalammal mentem be szobámba. Leküzdve szégyenemet és, hogy újra meg lettem alázva nekiálltam a leckémnek. Akármi is történjék nem szabad rontanom! Muszáj főiskolára mennem!
Másnap hulla fáradtan, a sírástól duzzadt szemekkel keltem fel. Fájt minden mozdulat, de nem mutathattam, ahogy eddig sem. A fürdőben igyekeztem emberi külsőt varázsolni magamra, de ez nem igazán sikerült. Brad már fél nyolc előtt a házunk előtt dudált így kihasználva, hogy várnak rám, elrohantam itthonról.

- Minden rendben? -kérdi Brad már a kocsiban.

- Persze. Mért ne lenne?

- Csak mert úgy nézel ki, mint én egy hét kielégítetlenülés után.

- Kössz nagyon rendi vagy. -jegyeztem meg cinikusan- Csak nem sokat aludtam. Anya elutazott.

Nem kellett döbbet mondanom Bradley értette a dolgot. Együttérzően rászorított kezemre, majd vezetett tovább. A 98-as számmal ellátott terembe érve eszembe jutott, hogy ma van a határidő, hogy leadjuk az aláírt lapokat. Nos, akkor úgy tűnik én nem megyek sehová...