Anabell Potter története

Part 40 - Érzelmek

- Legilimens!

A szoba eltűnt a szemem elől, viszont megtartottam a lélekjelenlétem, és a talpam alatt még mindig éreztem a talajt, kezemben pedig a pálcám.

Dementorok követik a magasból zuhanó Harryt, majd ahogy suhanok felé a seprűmön, engem is megkörnyékez jó pár... Mordonból átalakulóban lévő Barty Kupor ijesztőre tágult, izzó szemekkel közelít felém, miközben én a kiutat kerestem pánikolva...

Az iroda körvanalait láttam magam előtt, viszont nem a tiszta képet. Érzékeltem, hogy nehezen, de sikerül megemelnem a pálcám.

- Protego! – éreztem, hogy mozog a szám, és sikerül Piton felé küldenem a védőbűbájt. Tisztább kép kirajzolódott előttem, és láttam, hogy Piton egy pálca legyintéssel abbahagyja az elmeolvasást, és megtámaszkodik az asztalon a védővarázslatom hatására.

- Rendben van. Elég gyakorlás volt mára.

- Úgy gondolom... legutoljára már nem ment olyan rosszul – simogattam a karom, miközben kerültem a pillantását. Hisz, mégis csak látta az emléket, amivel rémálom formájában küzdök nap, mint nap.

- Van még mit gyakorolni, de mindenesetre jobban ment. Szerdán ugyanebben az időpontban – mondta. – Távozhat – váltott hangsúlyt, mire felkaptam a pillantásom. Piton pontosan erre számíthatott, mert mélyen belenézett a szemembe, mintha... engedné, hogy meglássam az érzelmeit.

Meglepődött. Örömittas. Szomorú. Mégis hogy lehet ennyi mindent érezni egyszerre?

- Tudod most mit csináltál? – kérdezte, mire összerezzentem.

- Elnézést, valami rosszat tettem? – hátráltam azonnal egy lépést, miközben realizáltam, hogy két lépéssel közelebb mentem hozzá, miközben az arcáról és tekintetéből olvastam. De mégis mikor mentem hozzá közelebb?

- Legilimentáltál – szólt, miközben minden érzelem eltűnőben volt az arcáról.

- De... de én nem vagyok legilimentor. Nem láttam az emlékeit – mondtam értetlenül.

- Jó úton haladunk ahhoz, hogy okklumentor légy... azonban, amit most csináltál az legilimencia volt. Ha nem is olvastál a gondolataimban, az érzelmeiben igen.

- De... annyira... nem tudom, hogy csináltam – dadogtam össze-vissza.

- Gyakran megesik veled, hogy olvasol mások érzelmeiben? – kérdezte érdeklődve. Látszólag nem volt dühös, de bizonyára terelni akarta, hogy mégis milyen érzelmeket olvastam le róla.

- Fogalmam sincs... számomra sosem volt gond kiismerni az emberek érzelmeit, általában mindig tudtam, hogy mit éreznek – vontam meg a vállam, majd realizáltam. – Te jó ég! Akaratlanul is olvasok mások érzelmeiben!? – kerekedett el a szemem.

- Határozottan jó dolog, ha az ellenfélről van szó. Viszont én teszteltelek. Egy kiváló okklumentor érzelmeit nem lehet egykönnyen felfedni, csak ha az illető óvatlan vagy engedi – mondta,  bár nehezen fogtam fel a szavait, mert még mindig hitetlenkedtem. – Alvás előtt próbáld kikapcsolni az érzelmeidet, lecsitítani a fejedet... ezt tanácsoltam az öcsédnek is – tért vissza az okklumenciához, miközben a merengőhöz lépett. – Ahogy mondtam... távozhat – szólt szigorúan, mire a szívem megdobbant a fájdalmas búcsútól, viszont a tény, amire segített rájönni ezen enyhített.

- Jó éjszakát... tanár úr – mondtam, miközben próbáltam elfeledni csalódottságom, és felszínre hozni az örömömet, hogy legilimentor vagyok.

***