Semmi sem repül olyan gyorsan, mint az idő és semmi sem vánszorog olyan lassan, mint egy busz, amin egy szerelmes, aggódó fiú ül.
Miután letették a telefont, Peternek egy gondolata volt csak, eljutni Judyhoz. Szerencsére volt annyi spórolt pénze, hogy azonnal buszra tudott ülni, de az út így is nagyon hosszúnak tűnt. Utazás közben Peter megpróbálta rendbe szedni a gondolatait, de annyi érzés kavargott benne, hogy ez nem volt egyszerű feladat. A lány, akit szeretett, hazudott neki, gyűlölnie kellet volna őt, de azt is érezte,hogy a lánynak szüksége van rá. "Néha túl kell lépnünk önmagunkon, hogy másokon segíthessünk"- mondogatta magában. Ugyan a mondás értelmét most nem tudta felfogni, de mivel mindig is filozófikus beállítottságúnak gondolta magát, így azt remélte, hogy ez a mondat megnyugtatja majd. Persze nem így lett.
Mire a busz fékezett az állomáson, ahol le kellett szállnia, még jobban összekuszálódtak benne a dolgok.
Nagyon sok volt ez neki egyszerre, a tudat, hogy hamarosan elveszíti azt az embert,akit szeret, teljesen reménytelenné tette számára az életet.
Amilyen gyorsan csak tudott a kórházba sietett. A nővérpultnál csak hosszas győzködés árán árulták el neki,hogy hol fekszik a lány, hisz nem voltak rokonok, így nem volt joga bemenni hozzá. De a nővér látta a fiú arcán az őszinte kétségbeesést, így végül engedélyezett 5 percet a beteggel.
A kórház folyosói csendesek voltak, a mennyezeti lámpák csak összekenték gyenge fényükkel a valamikor fehér járólapokat. Az ég felhős volt, így a Nap is csak félhomályt tudott kierőltetni magából. A környezet akár ijesztő is lehetett volna, a sarkokban megbúvó árnyékok baljósan ásítottak az emberre, mintha a Halál figyelte volna onnan az élőket. De Peter nem gondolt ilyesmire, egy célja volt, minél hamarabb a lány mellett lenni.
A folyosó végén lévő egyik ajtóhoz vezették és ő halk kopogás után benyitott. A lány az ablak mellett feküdt az ágyon, de nem is hasonlított a korábbi önmagára. Egykor fénylő, telt arca most beesett és sovány volt, teste szinte meg sem nyomta az ágy szivacsát.
Peter pedig csak ott állt,mint akit odaszögeztek az ajtóhoz.
- Mi az, félsz tőlem? Nem harapok.- próbált Judy viccelni, de hangja erőltetett volt,ahogy a fájdalom hullámai átcikáztak a testén.
Peter mintha álomból ébredne, szinte odaugrott az ágy mellé. A buszon begyakorolt mondatok természetesen nem jutottak eszébe, helyette az összes érzése egyszerre próbált utat törni, így nem tudott egy szót sem kiejteni, csak állt ott az ágy mellett szótlanul és bámult kifele az ablakon. Valójában nem látott semmit, előtörni készülő könnyei elhomályosították a látását.
A csendet ismét Judy törte meg.
- Peter! Ne állj ott, tedd ide a széket az ágyam mellé és ülj le. Tudom, meglepődtél. Sok dolog történt azóta, mióta nem találkoztunk. Beteg vagyok, sajnos ezt a fajta daganatot nem lehet műteni, így most itt fekszem amíg...
- Nem! Nem hagyom!-vágott közbe Peter.
- Kérlek, nem sok erőm van,halgass meg. Amikor kiderült, hogy beteg vagyok, nem tudtam hogyan mondhatnám el. Ezért kitaláltam az egész színjátékot, hátha így nem fog neked fájni annyira. Tudom, hibáztam. Meg kellett volna bíznom benned. Sajnálom. De annyira féltem attó
- Semmi baj, most már itt vagyok veled és itt is maradok.
- Köszönöm, sokat jelent számomra,hogy eljöttél.
Ezután Peter minden nap bement a lányhoz és mivel nem zavart senkit, engedték neki, hogy egész délutánokat a lány mellett legyen.
Sokat beszélgettek, végre szabadon, nem volt és már nem is lehetett titkuk egymás előtt.Teltek a hetek és a lány egyre rosszabbul lett. De mintha valami furcsa varázslat hatna rájuk, kettejük közös álomvilágában jártak, és bizony néha a nővérnek be kellett néznie a szobába, mert onnan hangos nevetés szűrődött ki.
Ez idő alatt jobban megismerték egymást, mint előtte évek alatt.
Egy nap Judy nagyon rosszul lett, alig kapott levegőt, teste pedig megfeszült a fájdalomtól. Peter azonnal a nővérhívóért nyúlt, de Judy lefogta a kezét.
-Hagyd. Nem kell több gyógyszer. Úgysem segítenek. Elfáradtam.
- Judy, ne mondd ezt! Kellesz nekem,nem hagyhatsz itt!
- Ne, Peter kérlek hagyj elmenni. Nekünk ennyi jutott, ezzel kell beérnünk- mondta Judy a haldoklók bölcsességével a szemében.
- Nem! Nem akarom!-zokogta Peter, mint egy gyerek.
- Peter, szeretlek és örökké szeretni foglak.-mondta Judy, majd lassan lehunyta a szemét, egy utolsót sóhajtott majd örökre elaludt.
YOU ARE READING
Eljátszott Esélyek
Romance"Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan." Rejtő Jenő