Ego Sum Resurrectio et Vita: Első kötet

ELSŐ FEJEZET

— Raymund —

1919. július 25.

Egyre ritkábban járok el hazulról, az emberek társasága is mindinkább bosszant. Sok fiatalember az én koromban már nősülésre adja a fejét, de kétlem, hogy én valaha is magamra veszem Hymen láncait. Nem mintha a külsőmmel lenne probléma, mondogatják, de hagyjuk a mellébeszélést. Tény, hogy mindig csalódnom kellett az emberekben, nőkben, férfiakban egyaránt. Nincs szükségem senkire, se feleségre, se barátra.

1919. december 4.

Eddig az alvás és az álmok voltak azok az áldott kezek, amelyek kihúztak a hiábavaló nappalok monoton hömpölygéséből, de elhagytak ők is. Hónapok óta nem álmodom, és egyre nehezebben alszom el. Azt hiszem, inszomniás vagyok. Mi lehet szörnyűbb büntetés annak, ki csupán az álmok birodalmába menekülhet szánalmas élete elől? Beleragadtam értelmetlen valóságom feneketlen mocsarába, és napról napra mélyebbre süllyedek.

1920. március 26.

Elviselhetetlen a nyüzsgés a házunk táján, húgom született. Nem tudtam, mi hiányzik az életemből. A kis patkány éjt nappallá téve bömböl, úgyhogy most már a semminél is kevesebbet alszom, az ágyból mégsem akaródzik sokszor napokig fölkelni, étvágyam egy gyomorbajos verébé.

Rossz kedélyemet csak fokozza a vasárnaponkénti vacsora-összejövetel és az örökös abajgatás, miszerint a kötelesség és az illem megköveteli részvételemet, ha már bátorkodtam távol maradni a keresztelőről. Fel is rótták ezt halálos bűnömül, magam is ezt tettem a kéménybe korommal.

Valójában nem az illem vagy a kötelesség iránti tudat vezetett végül arra az elhatározásra, hogy ma engedek apám unszolásának. Pusztán a feledésbe merülés reménye, ideig-óráig talán békém lesz tőlük.

1920. március 27., 02:00

Midőn az óra elütötte a hetet, sikerült lelket vernem magamba. Keservesen föltámadtam, még három-négy fertályóra és összeszedtem a darabjaimat is. Mihelyt kiléptem szobám ajtaján, füleim is a helyükre kerültek és tüstént tudatták: a csőcselék hiánytalanul összegyűlt megkínzatásomra.

A lépcső tetején úgy tetszett, egyhelyben toporgok, a grádicsok mégis szaporán fogyatkoztak a lépteim nyomán.

Valahogy így érezheti magát a halálraítélt a vesztőhelyre menet...

– Nagyságos uram – súgta félhangosan az egyik szobalánynak öltöztetett majom apám fülébe –, leszedhetem Raymund úrfi terítékét?

Nem vettek észre, mert megálltam a lépcsőfordulóban, kicsibe múlott, hogy vissza ne forduljak.

– Nem, Marie, köszönöm, azt hiszem várunk még egy keveset – szólt apám higgadtságot színlelve és a faliórára sandított.

Követtem a tekintetét: nyolc óra múlt öt perccel.

– Viszont hozni kellene még ebből a vörösborból.

Marie biccentett, majd sietve távozott; én mély lélegzetet vettem, és ólmos lábakkal indultam megpróbáltatásaim elébe.

– Lám, lám, megint összefújta a szemetet a szél – gondoltam a kelleténél hangosabban, mert apáméval egyetemben néhány méltatlan szempár legott rám szegeződött.

– Még egy kis bort, uraim? Hubert ! – próbált az öreg átsiklani belépőm fölött, és Hubert már töltötte volna a súlyos kristályokba a méregdrága lőrét. Hanem apámnál ekkor telt be a pohár és kifröccsent belőle a túlcsordult indulat: – Mondd, kedves Hubert, mit képzelsz? Tán jobban fog csúszni az a bor, ha a poharat összefogdosod a zsíros kezeddel? Azonnal hozz egy másikat! – pirított rá a lakájra s lökte félre, hogy az ijedtében elejtette az értékes poharat. – Elnézésüket kérem – mondta eztán szégyenkezve; a vendégek a fejüket ingatták. – Te meg ne téblábolj ott az asztal végében – sisteregte felém fogai közül, mire is leereszkedtem, tartottam tőle, hogy a következő adag forró gőz leolvasztja arcomról a bőrt.