Ego Sum Resurrectio et Vita: Első kötet

NEGYEDIK FEJEZET

— Marie —

1921. április 10.

A hétvégén Raymund úrfi ellátogat az Elyisiumba. Úgy félek, pedig mennyire akartam, hogy eljöjjön. Te buta-buta Amélia, miért törted be az ablakokat, mit ártott neked a Raymund úrfi? A számomra két legfontosabb ember egymásnak ellenségei. Hogyan is választhatnék közülük? Annyira össze vagyok zavarodva. Ha magamra vállalom, kidob az úrfi. Ha nem vállalom magamra, rettegek, Amélia hagy el. Jézusom... Ha tudom, ha biztosan tudom, hogy a barátnőm tette, vajon nem árulom be őt szándékosan, hogy maradásom legyen Raymund úrfinál?

— Amélia —

1921. április 11.

Az a szemétláda most megkapta! Alig várom, hogy találkozzam vele és a szemébe mondjam: igen, te mocsok, én tettem, én karistoltam össze a flancos kocsidat, én dobáltam be a nyavalyás ablakaidat is. És tudd meg, hogy élveztem minden pillanatát! Mennyei Szűzanyám! Csak úgy záporoztak a kavicsok, csak úgy pufogott az üveg – dirr-durr-csitt-csatt! –, zene volt füleimnek! Csak azt sajnálom, hogy téged nem talált fejbe az egyik kő! Marie miatt viszont kissé nyugtalankodtam eleinte. Most, hogy bizonyosan elveszíti az állását, félek, teljesen összeomlik. Hosszas hezitálás után végül mégis úgy döntöttem, kitartok a terv mellett, mert a kúra néha kínzóbb a bajnál, és a doktornak irgalmatlannak kell lennie a fájdalmában sikoltozó beteggel.

P. S. Josef hajthatatlan. Nem sikerült lebeszélnem őrült szándékáról, sem okos szóval, sem könnyekkel, de még a fenyegetés sem tántorította el. Jövő nyáron utazik Dél-Afrikába. Nagyon féltem oly távoli és ismeretlen világba elengedni.

— Raymund —

1921. április 11.

Szokatlan s egyben zavarba ejtő álom lepett meg a Marie-féle incidenst követő éjjelen. Pontos idejét nem tudom, és csak most jutott eszembe, amidőn ez a kóbor eb nyalogatni kezdte ujjaimat. Jelenleg itt gornyadozom a Neuchâtel Parkban, egyik kezemben a megmaradt abszintot, a másikban egy ceruzacsonkot szorongatok, és iparkodom rögzíteni az álmot, mielőtt ismét elvész agytekervényeim kusza labirintusában.

Kezdjük ott, hogy mindig két személyre ágyazok, mivel rosszul alszom és dobálom magamat. Ezen a bizonyos éjszakán is órákig vergődtem, mire sikerült elaludnom. Nem telt el sok idő, amikor is motoszkálásra lettem figyelmes a kezemnél. Először nem vettem róla tudomást, arra gondoltam, csak a sebem lüktet. Ám visszaaludni sem bírtam, mert a lüktetés lobogássá fokozódott, és úgy éreztem, mintha egy lucskos húsdarabot forgatnának a bőröm alatt...

...Ekkor oldalrafordítom a fejemet, és látnom, hogy egy női alak görnyed a kezem fölé. Hosszú, arcát eltakaró haja az ablakon beszűrődő holdfényben ezüstösen dereng, és különös illat lengi körül. Az egész szobán enyhén dohos szag ül, és még valami.

Vérszag.

El akarom húzni a kezemet, ám a nő felemeli a fejét és kacagni kezd.

Többé nem tudok mozdulni, tekintete megbéklyóz, és a szája csupa vér. Érzem, hogy a kezem alatt nedves a párnahuzat. Szeretném újra behunyni a szememet, hogy elűzzem a lidércnyomást, de kényszerít rá, hogy nézzem. Így hát nézem engedelmesen, s közben próbálom megfogni lényének különös varázsát, gondolatban körülírni körülírhatatlan vonásait, de már azt is képtelenség eldönteni, idős-e, avagy fiatal. A hófehér hajzuhatag és az alóla kivillanó, mindent tudó szempár az előbbit látszik igazolni, ellenben huncut, üdén kisfiús arcát egyetlen ránc sem barázdálja.