Ego Sum Resurrectio et Vita: Első kötet

ÖTÖDIK FEJEZET

— Raymund —

1921. április 15.

Megadtam az ördögnek, ami az ördögé, kamatostul, s mivel ez a kamat igen magasra rúgott, az utólagos papírmunka is hosszadalmasnak ígérkezik.

Szóval, amíg a ruhaszárító csillag tette a dolgát, Marie-t az egyik manzárdban szállásoltam el, aztán egészen meg is feledkeztem róla.

Egyszer csak azzal állít elém, úgy alkonyattájt, hogy neki bizony még haza kell mennie, mert megfeslett a harisnyája. Mit bántam én, menjen, az viszont már kissé bosszantóan hatott, hogy addig nyaggatott-nyűglődött, ameddig ki nem kísértem a kapuba, úgymond, retteg a Wolfgangtól.

– Most akkor ki szolgál kicsodát? – sopánkodtam kifelé menet. – Egyébként meg hozhatnál egy üveg vörösbort, mert az istenért nem tudom elűzni a másnapot...

– Igen, az jót tesz ilyenkor – szólt vissza, miközben kerékpárra szállt, és kacsázva elindult.

Hozzávetőlegesen két és fél-három órát számoltam neki, de az sem lepett volna meg, ha soha többé nem látom. Beültem a konyhába, feltettem a levest melegedni, és csak úgy, közvetlen a lábosból kanalaztam ki. Nem sikerült eldöntenem, jól esik-e vagy sem, csak az járt a fejemben, hogy tényleg igénytelen egy fickó vagyok.

*

Az órámra tekintettem: fél tizenegy múlt két perccel.

A visszapillantó tükörben Marie. Haja hibátlan Marcell-hullámokba ondolálva, arca fehérre púderezve, szája, mint egy vörös bőrkanapé. Figyelmesen pásztázó szemein kívül nem sok élet volt az arcán, leginkább egy kirakati bábuhoz hasonlított. Mögötte, ugyancsak valószerűtlen önmagammal szembesülhettem: ott billegtem a hátsó ülésen, kalappal a fejemen, sötéten. Felhajtott kabátgallérral, butéliával a kezemben olyan voltam, mint a Neuchâtel Park levitézlett kakasai, akik naphosszat sakkoznak a fűzfák alatt, és két lépés közt anekdotáznak az egykori színésznőről, aki talán nem is létezett, mégis pontosan emlékeznek a művészbejárónál elcsattanó csókra. Végül keserűen legyintenek, meghúzzák a rossz minőségű lőrét, és unottan leütik a fehér huszárt.

A Ford rászaladt egy bukkanóra, és a fogamhoz koccant a borosüveg pereme.

Háromnegyed tizenegy.

A belváros fényei egyre közeledtek. A földút kakofóniája a macskakövek szabályos ritmusára váltott, egy garázsba igyekvő villamos fáradt csörömpöléssel intett búcsút az ásító városnak. Magam is kellemesen elálmosodtam gépkocsim kilöttyent borral és egyfajta álnosztalgiával átitatott hátsó ülésén. Az egész estémet el tudtam volna így képzelni, még Marie sem fecsegett. Az Elysium kísértete azonban mindvégig ott lebegett a város fölött, ugrásra készen bújt meg a sikátorokban, tovadöcögő autók ablakai mögül az üvegre tapadva lesett rám, falak tövében suhanó árnyként követett; és ez a vissza-visszatérő lázálom, amelyet mind ez idáig elhessegethettem, immáron húsvér szörnyeteggé materializálódott. Vészesen közelgett a pillanat, mikor Marie a fékre tapos, megszűnik a mámorító zötykölődés, a motorzúgás abbamarad, és Fordom meghitt, benzinszagú utasteréből kilépek a bántóan friss, tavaszéji levegőre.

– Marie, messze vagyunk még? – kérdeztem, és reménykedtem benne, hogy igen.

– Nem, uram, látja, amott a következő kereszteződés után van az a vörösen világító transzparens... A mellette lévő utca lesz.

– Értem – sóhajtottam lemondóan -, de még ne fordulj rá. Tegyünk néhány kört a tömb körül, amíg megiszom a bort.

– Nem tudom, elég lesz-e a benzin. Haza is kell jutnunk valahogy.