Ego Sum Resurrectio et Vita: Első kötet

HETEDIK FEJEZET

— Amelia —

1921. június 3.

Olvastam egy nagyon érdekes tanulmányt a szaturnikus személyiségekről. Állítólag ilyen volt az Iskárióti Júdás. Meg ez a mocsok is ilyen! A következőt írják:

"...ha az ember kapcsolatban áll a Szaturnusszal, mindig előkerül a bűnbak témája. A Biblia tanítása szerint, az emberek olykor két kecskét áldoztak, hogy elnyerjék Isten bocsánatát. Az egyiket leölték, a másikat pedig kiűzték a pusztába (...) A Szaturnusz is hasonló sorsra jutott az asztrológiában. Ezen bolygót szinte lehetetlen elválasztani a »bűn« szótól, és évtizedeken át a »nagy szerencsétlenség« hordozójának tartották, s egészen a mai napig olyan fogalmakkal kapcsolják össze, mint szigor, ítélet, morál, törvény, felelősség, kitaszítottság, magány és bűn..."

Ne félj, te szemétláda, ha más nem is, én majd összekapcsollak olyan fogalmakkal, mint törvény, felelősség, szigor meg ítélet! Mert azt is olvastam ám, hogy meghalt a Néma Johann. Minő kiváltságos helyzet, elárulhatom Júdást!

Hogy gyűlöltem szegény kis Marie-t, midőn Josef halálát kívánta! De nem gyűlölhetek valakit pusztán azért, mert beteg. Máskülönben egy földre szállt angyal, egy férget sem tudna eltaposni, holott meg kéne tanulnia! Kezd olyanná válni, mint ő. Megkeményedett, örömtelenné vált a tekintete, mind gyakrabban kesereg. Szavai már-már cinikusan csengenek, gonosz dolgokat beszél, maga sem tudja, mit. Mikor ránézek, megrettenek, mert ő néz vissza rám... De meglásd, kincsem, útját állom én a Von Birken-pestisnek!

— Raymund —

1921. június 6.

Marie aznap talán a manzárdban aludt. Lefekvés előtt kicsit énekelgetett... de lehet, csak álmodtam... Meglehet. Sok mindent álmodtam akkor, és oly valódinak tűntek. Azt hittem, még mindig az Elysiumban vagyok, és a mosdó vizeletszagú, nyirkos kövezetén fekszem. Néhány másodpercig fel sem fogtam, mi történik, csak meredtem a beázott, penészfoltos mennyezetre és a lámpabúrában száradó légy– és molylepketetemeket bámultam.

Az egyik még vergődött.

Ekkor eszméltem rá, hol vagyok, és halálra rémültem.

Zihálva ültem fel az ágyamban, s miután visszahanyatlottam, újfent az Elysiumra nyílt szemem: még mindig ott heverek a mocsokban, a toalett közepén.

Talpra ugrom, mint akin ostorral vágnak végig.

A világítás zümmögve ki-kihagy, és legyőzhetetlen késztetést érezek, hogy belökjem magam előtt a résnyire nyílott vécéajtót. Az elektromosság ekkor egy hosszú pillanatra egészen elhal, s midőn újra világosság lesz, ott ül előttem az a bogaras öregember, a Bolond Sebastien, letolt nadrággal. Széttárt lábai közül ömlik a szennyvíz az eldugult kagylóból, karjai élettelenül csüngenek alá teste két oldalán.

Néhány légy köröz fölötte.

Mikor közelebb lépek, egyikük a szám szélének csapódik.

Mindössze egyetlen szempillantásig érzem hideg, törékeny lábainak érintését az ajkamon, de az elemi erővel rám törő iszonyattól megszédülök, és a fülke oldalának tántorodom.

Ekkor látom meg az arcát.

A Bolond Sebastien mindkét szeme ki van vájva, a vörösen tátongó üregekből még szivárog az alvadásnak indult, darabos, feketés vér meg valami áttetsző, sárgás váladék. Félig nyitott szájába a verebe összeroncsolt tetemét gyömöszölték, üszkös fogai között véres pehelycsomók és húscafatok meredeznek.