— Raymund —
1921. június 18.
Az utóbbi időben komolyan kezdtem elhinni, hogy megbomlott az elmém. Olykor napokig csak hevertem, mozdulni sem volt kedvem. Látván ezt Marie, addig győzködött, hogy a végén beleegyeztem, és egy időre a manzárdba költözött, s tettem ezt mindannak ellenére, hogy majd' belepusztultam a szégyenbe, mert látniuk kellett a kihallgatást megelőző kirohanásomat.
Ám, ha azt vesszük, sok vizet nem zavart.
Lábujjhegyen járt a lépcsőkön, csöndesen nyitotta-csukta az ajtókat, és iparkodott a legkisebb zajjal lenni a konyhában is. Naponta ágyba hozta a reggelit, ebédet, vacsorát – bár ezek a leves kivételével többnyire Wolfgangra maradtak; s még azt is megértette, hogy nem óhajtok társalogni. Csendes volt, mint egy elégedett kísértet.
A minap itt járt Stolz. Azt mondta, felterjeszti az ügyemet a bíróság elé...
De talán ott kellene folytatnom, ahol abbahagytam.
Tehát, már ott gyanús volt nekem a dolog, hogy Stolz a saját anyját alkalmazza a portán...
Vagy nem itt tartottam?
Oda se neki!
Ennyire véges volna a neuchâteli rendőrállomány, hogy kapusra sem futja? – tűnődtem, amint harmadmagammal ballagtam a posványszagú folyosón.
A felügyelő helyében rég kipenderítettem volna a takarítót, aki alkalmasint ugyanazzal a lével mosta fel az egész épületet, amivel a klozetet. Ámbár az egész hely olyan pocsék volt, mint valami... nem is tudom... mint valami szegénykórház. A járólapokon úgy sercegett a cipőm talpa, akárha frissen lakkozott parkettán jártam volna. A vállmagasságig világoszöldre mázolt falak zsírosak voltak a kosztól, a beléjük ivódott dohányfüsttől; fölötte a meszelés kisebb-nagyobb foltokban hámlott, a második emeletet lezáró rácsot pedig félig megette már a rozsda.
Nem tudom, kit állíthatna meg; ha jobban megrántanám, tokostul szakadna ki a falból – gondoltam, és egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy a kelleténél talán hangosabban.
Lopva, először Marie-ékra, aztán az ajtónállókra sandítottam, de megnyugodhattam: tényleg csak gondoltam – mert ugye, két őr is posztolt a lépcsőfordulóban. Bizonyára ezek voltak, akik még az emeletrül se engednek le biléta nélkül. Amikor az idősebb, patkóbajszú strázsa kitárta előttünk a vasrácsot, valami olyasmit morgott, hogy most semmi pénzért nem cserélne velem, a fiatalabbik meg csak vigyorgott, a hanyagul rádobált uniformisában, gyufaszállal a szájában.
A túloldalt csupa ismerős arc fogadott.
A falat támasztva a rőt hajú, főtt gyíkképű gigerli türelmetlenkedett az Elysiumból. Látszott rajta, hogy valami fene fontos dolgáról kellett lemondania miattam. A három félvilági nő is ott tespedt az egyik rozoga lócán. A legöregebb sárgás lilára duzzadt szemei mögül, kacéran méregetett (nem ruházták meg kellőképp!), a másik kettő meg utálkozva nézett, valószínűleg, mert ellenséges területre kellett lépniük : miattam. Aztán voltak még néhányan – többek között a pultos és a főpincér –, akik szintén nem voltak elragadtatva, hogy itt kell tölteniök a délelőttöt, holott annyi más hasznos és nemes cselekedetre is fordíthatnák, mint például világmegváltásra, de ezt most el kell halasztaniuk – na, ki miatt...?
Aztán amikor megláttam egy távolabbi padon azt a Bolond Sebastient, vagy ki a rossebet, beteg galamb módjára gubbasztani, kevés hiányzott, hogy sarkon ne forduljak.
YOU ARE READING
Ego Sum Resurrectio et Vita: Első kötet
General Fiction"Rezignáltan vettem tudomásul, hogy hozzávetőlegesen tíz másodpercem van, elérni a kijáratot. Közben a Néma Johann felocsúdott döbbenetéből, amiért ki merészeltem gúnyolni a fogyatékosságát, és ordenáré szitkok közepette utánam eredt. Na, ezt jól el...
