Ego Sum Resurrectio et Vita: Első kötet

TIZENEGYEDIK FEJEZET

— Amélia —

1921. augusztus 2.

Vőlegényemet szörnyű napszúrás gyötri. Négy napja az újonnan választott, yverdoni polgármester nyilvános fogadásán készített felvételeket a szerkesztőség megrendelésére, s délutánhosszat ácsorgott a tűző napon.

Az idei nyár kivételesen forró.

Tegnap kora este nagybetegen tért haza, három kollégája támogatta föl a lakásba. Azt mondták, a tervek szerint két nappal korábban érkeztek volna, de Josef nem volt olyan állapotban, hogy utazzon. Szobát foglaltak valami helyi penzióban, ott ápolgatták.

– Értesíteni akartuk mi a kisasszonyt – hajtogatták –, de Josef nem engedte, hogy idetelefonáljunk, nem akarta, hogy aggódni méltóztassék.

– Barbárok! Hisz önkívületben volt, nem tudta, mit beszél! Azonnal ide kellett volna szólniuk, de még csak orvost sem hívtak hozzá.

– Igazán nem szükséges aggódni, már sokkal jobban van. A kisasszonyka is láthatja, a saját lábán jött. Egész úton csak kétszer hányt. De csak mert összerázta az automobil.

Mérhetetlen felháborodásomban a hozzám legközelebb állót pofon csaptam.

– Hogyan lehetnek ilyen felelőtlenek? Egy napszúrás nem játék, kiváltképp, ha ennyire komoly! Különben is oly beteges szegény, hogy egy könnyű meghűlés is hosszú időre ágynak dönti. Az elemi iskolából egy teljes évet halasztott, mert egy influenza szövődménye nyomán folyamatos orvosi felügyeletre szorult. – A kedves kollégák szűrét késlekedés nélkül kitettem eztán, és nyomban orvosért telefonáltam.

Házi doktorunk azt magyarázta végtelenül tudományos arckifejezéssel, hogy napszúrás esetében nem sokat tehet, és csak hümmögött minden mondata végén, mintha ezzel akarta volna hangsúlyozni roppant szakértelmét.

– Hát igen, kicsikét felforrt az agyunk... hm... vagy úgy is mondhatnánk, fényt kaptunk, mint egy fotográfia... Mert ugyebár fotográfus a kedves beteg... Sűrűn hányunk? Eszméletvesztés? Volt? Nem volt? A pulzusa kielégítő... de a testhőmérséklete kissé aggaszt... hm... Hová parancsolja a lázmérőt...? Kifáradna a kishölgy, lázcsillapító kúpot helyeznék fel a beteg végbelébe... hm...

– Hagyja, doktor, majd én beadom neki, elvégre a menyasszonya vagyok – vágtam rá sietve.

– Nagyon figyelemreméltó a kishölgy igyekezete, de ez a doktor dolga – magyarázta kenetes hangon.

– Ragaszkodom hozzá, ő az én vőlegényem!

– Ne-e, Amélia, hagyd a doktor urat... – rebegte Josef. – Higgadj le... kérlek...

– Ám, ha jobban belegondolunk... hm... – tűnődött el a doktor –, amennyiben a kisasszony mindenáron ragaszkodik hozzá... voltaképp semmi akadálya, hogy saját kezűleg helyezze föl a beteg végbélnyí...

– Nem, doktor úr, nem ragaszkodik hozzá! – ült föl Josef az ágyban, de fájdalom vonaglott végig verejtékező arcán: a homlokához kapott, és visszahanyatlott a párnák közé. – Amélia, kérlek szépen, ne hozz kellemetlen helyzetbe... menj ki most... Kérlek, Amélie, kérlek!

– Josef, drágám, a menyasszonyod vagyok, jogom van hozzá, hogy ápoljalak! Kínosan érintene, ha pőrén látnálak? Láttalak már elégszer. Nem megyek ki és kész, vita berekesztve! – toppantottam. – Maga meg csinálhatna mást is a hümmögésen kívül, nem látja, hogy súlyos fájdalmai vannak?

– Kisasszony, kérem, ne izgassa föl a fiatalembert! Lassan beszéljünk, ha egy mód van rá... Forduljon a falnak, Josef... Ez egy kicsit kellemetlen lehet... Így ni, bent is van, nagyon hősiesen viselkedtünk... Most egy órahosszat ne ürítsen székletet, ha nem muszáj... Nem megy a hasunk...? Nem...? Helyes! A napszúrásos betegek igen rosszul tűrik a hangoskodást és az izgalmakat – fordult hozzám ismét, mutatóujját egy mályvaszínű zsebkendőbe törölgetve. – Ilyen esetekben a láz- és fájdalomcsillapításon kívül az egyetlen orvosság a háborítatlan nyugalom és csönd, illetve az erős fénytől is óvnunk kell a beteget... hm... Ezért mindenekelőtt hűvös, elfüggönyözött szobáról kell gondoskodnunk... És sok-sok folyadékról... Jó, a priznic jó... – mártogatta meg a Josef homlokát hűsítő kendőt a tálban. Lelkiismeretesen kifacsarta és gondosan visszahelyezte vőlegényem fejére. – Mást, mi doktorok sem tehetünk... hm... Nem szabad heveskedni, kérem szépen...

Eztán három darab lázcsillapító kúpot vett ki táskájából, kis alumíniumszelencébe helyezte őket, és meghagyta, hogy éjszakára Josef kapjon még egyet a biztonság kedvéért, fejfájás ellen pedig adhatok neki Aspirint, a borogatást szükség szerint cseréljem.

Hála az Istennek, Josef mára jobban lett. Azt mondja, már nem émelyeg, de még mindig kínozza a fejfájás, és kicsit szédül. Reggel beadtam neki a második kúpot, remélhetőleg éjszakára már nem lesz szükség a harmadikra. Holnapután már szeretne bemenni a szerkesztőségbe, ám legkevesebb jövő hétfőig nem engedem sehová. Miként az orvos is megmondta, pihenésre és nyugalomra van szüksége, hogy maradéktalanul felgyógyulhasson.

Egyedül csak azt sajnálom, hogy így a tárgyaláson sem vehet részt, amelyet folyóhó ötödikére tűztek ki. Pedig minő pompás fotográfiákat készíthetett volna a L'Express címoldalára, amint kéz- és lábbilincsben hurcolják el azt gazembert. Üsse kő! Majd kirendel valaki mást a szerkesztőség, s ugyan a fotográfiáknak nélkülözniük kell vőlegényem áldott keze munkáját, bizonyos, hogy szalagcím válik Von Birken nevéből!

1921. augusztus 3.

Közeleg életem egyik legszebb napja: augusztus ötödikén ezentúl piros tintával írok a naplómba. Nem tudta az az átkozott, kivel húz ujjat, mert én tőből tépem ki a karját!

Hogy Marie-val mi lesz, azt nem tudom... Már abszolút nem vagyok biztos benne, hogy újra akarom építeni kettőnk barátságát. Az a szerencsétlen leány teljesen megháborodott, mi több, Von Birken megszállottja lett. Roppantmód csalatkoztam benne. Annak idején elképzelni sem tudtam volna, hogy kész feladni, mi több, elárulni barátságunkat, de most már lehullt szememről a hályog: egy őrültet csak egy őrült emel piedesztálra.

Én azonban nem őrültem meg, Marie! Többé nem lehetünk barátnők, igazság szerint, sosem lett volna szabad megismernünk egymást. Lelkem mélyén mindig éreztem, ennek a kapcsolatnak jó vége nem lehet. Édesanyám is állandóan mondta: „Mért foglalkozol egy közönséges cseléddel? Te színésznő vagy, a nyomodba se ér. Meglásd, egy nap azon kapod magad, hogy kilopja a szemedet!"

Ha a szememet nem is, éveket loptál el az életemből. És én még veszekedtem érted! Érted, aki a torkomat is képes lenne elmetszeni, ha arról a félnótásról van szó! Mostantól nincs dolgunk egymással, úgy teszed tönkre magad, ahogy akarod, többé nem érdekel. Még ha fáj is. Mert mindenek dacára, igenis sajnállak, de megkapni sem szándékozom tőletek az agybajt!

A ragály azonban itt lóg Neuchâtel fölött, úgyhogy továbbra is küzdenem kell ellene, mert célpontjává váltam, de a vakcina már dolgozik! Még két nap.