— Raymund —
1921. augusztus 6.
Fölmentő ítélet, fölmentés, a vád ejtése...
Nem vétkes, nem bűnös, nem terhelt...
Ártatlan!
Minden más kámforrá vált.
1921. augusztus 23.
Tizenegyet ütött az óra. Tizenegy tonnányi sűrű csönd nehezedik a városra; tizenegy tonnányi langymeleg sötétség nyomja az agyamat. Most sötétben írok. Magzati pózban görnyedek ágyamon, és engedem, hogy kezemet irónom vezesse naplóm kusza sorai fölött.
Milyen sérülékeny szövet a csönd! Mennél sűrűbbre szövi az est, annál könnyebben szakad. Az ötös villamos távoli csörömpölése kezdi ki az első szálat, és egy szempillantás alatt semmivé foszlik képlékeny anyaga. Szobám falai, mint a bakacsin. Csak a kapu előtt őrködő kandeláber nyit fényablakot a koromfekete tapétára – ismerős hangulat kúszik be rajta hálószobámba. Úgy telepszik a karosszékbe, mint gyermekkorom idején, azokon a betegségszagú, lázas éjszakákon.
A tárgyalásra gondolok.
Képek villannak be, emlékezni kezdek.
Az ügyvéd alacsony termetű, köpcös ember, szemén vastag, fekete keretes szemüveg, de bármennyire igyekszem arcát felidézni, képtelen vagyok rá, vonásai túlságosan jellegtelenek. Az a fajta ábrázat ez, amelyet százszor is láthat az ember, de százegyedszerre sem ismeri föl, ha szembe jön vele az utcán. Mégis, van rajta valami furcsa és körülírhatatlan. Mintha egyfolytában változna vagy hullámzana a bőre alatt valami. Mintha különböző lelkek próbálnának felszínre törni egy fojtogató maszk alól.
Rikító sárga nyakkendője bántóan elüt egérszürke öltönyétől, és képtelen vagyok levenni róla a szememet... Talán az az apró, alig feltűnő vörös folt, amely anyagát szennyezi... Vér? Bizonyára megvágta magát borotválkozás közben...
Igen, pontosan ezt gondoltam akkor is...
Aztán beszólítanak a tárgyalóterembe.
Az első sorban állok, a vádlottak padján. Jobbomon Gustave Stolz rendőrfőfelügyelő, balomon a vörös hajú, szeplős ficsúr az Elyisiumból. Járomcsontján felszívódófélben lévő véraláfutás éktelenkedik. A tanúk padján Amélia pöffeszkedik, mellette foglal helyet Viktor, Marie és a három szajha, meg még jó néhányan a mulatóból.
A bíró felolvassa a vádpontokat, a fiút mellettem Roger-nak hívják, ő a másodrendű vádlott.
Végre leülhetünk.
Mindez idáig hallgatag ügyvédem tüstént szót kér.
A tárgyalótermet nehéz köd üli meg, és a tudatomra telepszik.
Hallom a védelem hangját, szavait mégis képtelen vagyok fölfogni. Körülöttem mindenki, maga a bíró is, megbabonázva mered maga elé, mintha a prókátor beszéde akaratuktól fosztotta volna meg őket.
Az ügyvéd rám néz, rögtön elfogja a tekintetemet.
Most már én is mozdulatlan vagyok. Nincsenek gondolataim, csak összekulcsolt kezeim mázsás súlyát érzem az ölemben, s fejemben a parancsot, amely megtiltja, hogy bármire is emlékezzem a tárgyalás után... És ekkor, egy villanásnyi időre meglátom a hang valódi arcát: fiatal, nap barnította bőrű; vállig érő, göndör hajú ifjú mutatkozik meg előttem. Kezemen bizseregni kezd a forradás, mutatóujjam körmét mélyen a hegbe vájom... Aztán sziklákat rengető mennydörgésre eszmélek: a bírói kalapács háromszor sújt a pulpitusra – kettő talán csak a visszhang.
ESTÁS LEYENDO
Ego Sum Resurrectio et Vita: Első kötet
Ficción General"Rezignáltan vettem tudomásul, hogy hozzávetőlegesen tíz másodpercem van, elérni a kijáratot. Közben a Néma Johann felocsúdott döbbenetéből, amiért ki merészeltem gúnyolni a fogyatékosságát, és ordenáré szitkok közepette utánam eredt. Na, ezt jól el...
