Ego Sum Resurrectio et Vita: Első kötet

TIZENHARMADIK FEJEZET

— Raymund —

1921. szeptember 2.

Juszt sem hagy nyugodni a tárgyalás. Már tegnapelőtt éjjel sem bírtam magammal, utcai ruhában kódorogtam a házban, kettő körül még a manzárdba is benyitottam. Marie úgy lovagolta meg a tükröspaplant, mint egy betöretlen csikót. Középtájt szorosan a combjai közé szorította, úgy vezette át maga alatt, két kézzel ölelve, fejét, mintegy a ló nyakára hajtva. Mintha attól tartott volna, hogy leveti magáról.

– Raymund úrfi – nyitotta ki szemét álomból riadt, kába ijedtséggel –, jövök már... – Aztán kirúgta maga alól a paplant, hanyatt vetődött, és tovább szuszogott.

Némiképp zavarba ejtő volt, ahogy szemem elé tárulkoztak mezítelen combjai. Térdein már fakultak a horzsolások nyomai. Hamar az ágyhoz léptem, felemeltem a földre hullt takarót és szórakozottan visszadobtam rá.

Néztem egy darabig az alvó Marie-t. Jobb kezét most tarkója alá tette, a másikat ökölbe szorítva a feje mellé fektette, szemei nyugtalanul kergetőztek szemhéjai alatt. Úgy láttam, az én régi ingemet viseli. Fölibe hajoltam és megigazítottam rajta a paplant.

– Marie – súgtam halkan a fülébe –, mi történt a tárgyalóteremben... Mondd, hogy te sem tudod...

– Mmmmmmh – nyüszögött aléltan, és felhúzta egyik térdét.

– Jól van, kislány, aludj csak, aludj... – szóltam csöndesen, és kimentem a szobából.

A konyhába tértem eztán. Ettem egy tányér levest és egy kisebb darab kirántott húst. Ami megmaradt, kivittem Wolfgangnak. Wolfgang az ámbitus alatt már várt, alighanem fölébredt a konyhából kiszűrődő tányércsörömpölésre. Leültem a lépcsőre, úgy adtam oda kézből a három hússzeletet, mialatt megosztottam vele az elmúlt napok eseményeit.

– Na, várj egy kicsit, öreg – tápászkodtam föl –, mindjárt jövök, járunk egyet. Meglátogatunk valakit a szomszédban. Visszamentem az előszobába. Úgy emlékeztem, van egy zseblámpa a kisasztal fiókjában, az meg jól jön ilyentájt a temetőben. Ott is volt, működött is, zsebre raktam hát.

Kellemes éjszaka volt aznap. Langyos szél borzolta a fák lombkoronáit, a telihold tágas udvarral várta a tó fölött készülődő vihart. A levegőt áthatotta a közelgő eső és a tujafenyők kesernyés illata, amelyek nehéz elegye ódon kápolnák szúrágta padsorainak képét idézték föl bennem.

Mindig is kedveltem ezeket a patinás illatokat. Van bennük valami megmagyarázhatatlanul magasztos, valami ősi, amely ott lakozik a ködben, az esőcseppekben, a temetők megcsontosodott földjében, templomok dogmatikus falaiban; az egyetemi könyvtár mindentudó polcain, porosodó könyvek megsárgult lapjai között, a lepréselt virágok törékeny szirmaiban. Megtöltik az elhagyott épületek pókhálós szobáit, magányos öregek néma házait, otthonuk minden dohos pince és padlás. Azt hiszem, ez az elmúlt idők illata, és az emlékezésé.

Zseblámpám pásztázó fénycsóvája szeleteket hasított ki az éjszakából. Wolfgang pajkosan csaholt és ficánkolt előttem, két mellső lábával egyszerre toppantva próbálta földre szorítani a nyaláb végén kiteljesedő fénypupillát, amely úgy szökellt és siklott ki mancsai alól, akár a sírhantok közt táncoló lidércfény. Olykor zsákmányukat hátrahagyva, apró rágcsálók kocogtak odébb a hirtelen támadt világosságból; egy sírkő mögül leselkedő róka szembogarai gombostűfejnyire zsugorodtak a rájuk vetülő lámpafényben. Leleplezetten és elvakítva húzódott vissza a kőtábla jótékony takarásába.

Már majdnem Anna sírboltjánál jártunk, amikor hirtelen egy fűcsomóból – közvetlenül a lábam mellett –, egy álmából riadt madár rebbent föl cserregve. Wolfgang legott utánavetette magát a bozótba, és csak hosszú percek múltán tért vissza. Jómagam már Anna sírkövén hevertem, és a beszakadt kupolán át fürkésztem a csillagokat.