Ego Sum Resurrectio et Vita: Második kötet

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

— Amélia —

1923. április 20.

Ma egy esztendeje, hogy vőlegényem Dél-Afrikába utazott. Nap mint nap újraolvasom az asztalomon tornyosuló levélkupacot, amelyekben kedvesem finom, gyöngybetűkkel rótt, ám csontszáraz és diplomatikus sorai oly éles kontrasztot képeznek, hogy valamennyi alkalommal tovább sebzik vérző szívemet.

Ablakomon kitekintve gyakran csak a tó néma vizén ringatózik tekintetem, s ha néhanap feltűnik a távolban Monsieur Rambert fáradtan billegő kerékpárja, gyermeki örömtől repesve rohanok elé, s míg leérek az emeletről, rettegés kerít hatalmába.

Rettegek a borítékra pillantani, rettegek, hogy egyszer idegen lesz a kézírás. Josef megesküdött, a saját kezével ír minden héten, amíg él.

— Josef —

1923. június 15.

A gyors meggazdagodással kecsegtető szóbeszédek ellenére több mint egy esztendeje robotolunk szinte a semmiért. Csak abban bizakodom, hogy holnap végre kegyes lesz hozzánk Fortuna, s végre magam mögött hagyhatom Dél-Afrikát. Améliának talán igaza volt. Három év rettentően hosszú idő. Kétlem, hogy gyönge szervezetem kiállna ennyi megpróbáltatást. Ha nem a bánya omlik rám, elvisz a váltóláz vagy a kolera, de az is lehet, hogy megesznek szállásadóink.

Ittlétem óta a múlt héten jártam odalenn először. Eddig csak a felszínen kaptam feladatot: sátrakat állítottam, főztem a csapatnak, fotókat készítettem, tárgyalásokat folytattam a helybéliekkel, méréseket és adminisztrációs munkákat végeztem. Afféle lóti-futi voltam. Társaim azt mondták, először erősödnöm kell, nehogy lebetegedjek itt a nyakukra, mert akkor végképp semmi hasznomat nem veszik.

Hetedikén aztán nagy ribillió kerekedett, mert az egyik bennszülött munkásnál apró, de annál több követ találtak, összértékük egy kisebb vagyont ért. Fizetségképp ötvenet húztak rá jamaicai ostorral. Úgy beszélik, az felér háromszáz hagyományos korbácsütéssel, nekünk pedig végig kellett néznünk okulás gyanánt. Eztán csákányt nyomtak a kezembe, hogy most már kellőképp asszimilálódtam, és segédkeznem kellett a további feltárásoknál.

A bennszülöttnek hála, végre teljes értékű embernek éreztem magam. Hajnalban keltem és sötétedésig húztam az igát. Fájrontkor egy felvigyázó mindenki öltözékét alaposan átvizsgálta – cipőt, zoknit, sapkát, a hajat is –, s olykor szúrópróbaszerűen anyaszült meztelenre vetkeztetett egy-egy embert, és egyéb testnyílásaiba is bekémlelt. Én ezt eddig még szerencsére megúsztam. Esténként halálosan kimerülve, mégis elégedetten hunytam le szemem a rozoga tábori ágyban, reggelre kelve pedig úgy éreztem, kicsattanok az energiától, még a tagjaimat szaggató izomláz sem szegte kedvemet.

Kezdeti lelkesedésemnek azonban hamar végét vette, hogy negyednapra mindkét tenyeremet összefüggő, véres vízhólyag borította. Mivel rendelőintézet csak a szomszéd faluban van, és kollégáim szerint egy ilyen kis semmiség miatt fölösleges annyit gyalogolni, a helyi gyógyítóra bíztak. A vajákosember elsőnek fölvágta a kelevényeket, majd egy bűzös kenőcsöt készített, amelynek összetevőit a saját szájában pépesítette. A péppel vastagon megkente a tenyereimet, mint egy-egy szelet kenyeret, és valami kétes tisztaságú szövetbe bugyolálta őket. Biztos voltam benne, hogy naopokon belül elmérgesedik, és megöl a fertőzés, de legjobb esetben is a karjaimba kerül.

Mire leszállt az est, oly módon égett mindkét kezem, mintha méhkasba dugtam volna, és napokra használhatatlanok lettek. Ez persze további kellemetlenségeket vont maga után. Etetni-itatni kellett, levelet nem írhattam, a dolgomat sem tudtam egymagam végezni. Mindennek ellenére s nem kis meglepetésemre, egy héten belül tökéletesen meggyógyultak a sebek, viszont olyan vastag bőr nőtt a markomra, mint a csizmatalp. Ezek már nem fognak fölhólyagosodni! Csak azt nem tudom, mit szól majd hozzá Amélia.

1923. június 30.

A nehezebb napokon úgy érzem, nem bírom tovább. A nappali hőség, az éjszakai fagyok, a rovarok, a nélkülözés, a kőkemény hajtás kikészít. Miért nem lehetek olyan, mint a többiek: szívós, igénytelen férfiember, egészségtől kicsattanó, pirospozsgás arccal? Az én arcom csak akkor rózsás, ha lever a láz. De most már nem adhatom fel! Ez az egyetlen esély, hogy elegendő pénzt keressek. Amélia végtelenül érzékeny és finom teremtés, belehalna, ha egy szerény bérház második emeleti lakásában kellene hervadoznia. Ő színésznő, neki pompa jár, és csillogás, bálok és üvegházi teadélutánok, elegáns lakájok és tüchtig szobalányok; én pedig utolsó leheletemmel is azon leszek, hogy mindezt előteremtsem számára.

1923. július 5.

Ma különösen gyötör mátkám hiánya. Máskor az embert próbáló dry digging és az azt követő totális fizikai kimerültség elterelik ez irányú gondolataimat – ha a test keményen dolgozik, az agy pihen. Ma viszont rendkívüli pihenőnapot iktattak közbe, mivel a falu vezetőjének legidősebb fiát temetik: oroszlánvadászaton vett részt, és felnyársalta egy megriasztott rinocérosz.

A kíméletlen robot ellenére hetente több levelet is írok – ebédszünetekben, pihenőnapokon, lefekvés előtt –, amelyeknek hozzávetőlegesen a fele jut el hozzád, Amélia. Némelyiket nem merem elküldeni. Nem akarom, hogy miattam aggódj, közben reménykedem, hogy száraz hangvételű soraim láttán nem hiszed, hogy irántad érzett szerelmem is kiszikkadt. Nem szerelmem kihűlése okán írok oly hivatalos közönnyel, nem, Galambom, nem azért! Szerelmem erősebb, mint valaha, de mindkettőnknek elviselhetőbb, ha nem engedjük, hogy elragadjanak az érzelmeink.

Ha bármi történnék velem, ebből a naplóból mindent megtudhatsz. Valamennyi fontos eseményt rögzítek, de folyvást azért imádkozom, hogy e jegyzetek sose kerüljenek a kezedbe.