Ego Sum Resurrectio et Vita: Második kötet

TIZENHATODIK FEJEZET

— Anastasia —

1923. július 23.

Gustave bácsi egyre többet van nálunk. Anyával és velem is nagyon kedves, de Nyuszika még nem akarja, hogy új apukám legyen. És én sem szeretném, főleg, hogy ilyen vén trottyos. Nem is látom rendesen, túl zavaros, valamit titkolni próbál, és rengeteget kérdezősködik Raymund felől. Meg a szaga is rossz!

Tavaly, amikor megismertük őt, még tényleg csak az anyukám miatt járt el hozzánk, s bár engem már akkor sem kedvelt, mindig aranyos volt és ajándékokkal halmozott el. Ekkor még nem tudta, hogy ismerjük Raymundot. Aztán a kilencedik születésnapomra újra meghívtuk azt az uborkát. El is jött, de amint meglátta Gustave bácsit velem kézen fogva, szó nélkül visszafordult a kapuból, beült az autójába és hazament. Na, attól fogva már nem voltunk olyan érdekesek Gustave bácsinak.

Nyuszika ebből persze semmit nem vesz észre, én pedig nem szólhatok semmit, mert még kicsi vagyok. És egyébként is, amióta édesapa nincs velünk, nem láttam ilyen szép mosolygósnak Nyuszikát. Újra hordja a gyönyörű színes ruháit, és a szökőkutat is megjavíttatta a kertben, az új kertészünket pedig Guillaume Delambert-nek hívják.

1923. július 25.

Nem bírtam ki, és megkérdeztem a vén trottyost, mért nem szeretik egymást a Raymunddal. Azt felelte, hogy egyszer régen Raymund olyat mondott neki, amitől ő nagyon szomorú lett. Mit mondhatott ez a lökött? Gustave bácsi irtó félelmetes, hogyha mérges, remélem, ránk sosem haragszik meg!

1923. július 30.

Most már nagyon utáljuk egymást Gustave bácsival. Megparancsoltam neki, hogy Raymundot meg fogom hívni a tizedik születésnapomra is, és tudja meg, őneki akkor nagyon fontos dolga lesz, és aznap nem jön el hozzánk, különben szólok Nyuszikának, hogy láttam egy idegen nénit puszilgatni.

— Raymund —

1923. augusztus 1.

Viktor kora délelőtt egy palack vodkával állított be, s bár nem állt szándékomban újfent a sofőrömmel kvaterkázni, szó szót követett, pohár poharat, és mivel e remek oldószer a nyelvet is nagyszerűen oldja, Viktor délután kettőre jobban ismert, mint az anyám. Háromra hadtudományi és kriminalisztikai szakértők lettünk, négykor pedig lovagi becsületszavamat adtam, hogy ellátogatok egy ökölvívó mérkőzésre, amelyen ő maga is bokszolni fog.

1923. augusztus 12.

Azt hiszem, valami gond lehet a memóriámmal. Pontosabban csak azzal a részével, amely a történéseket tárolja. Alkalmasint hamis emlékeim vannak, a megtörtént dolgokra pedig gyakran nem emlékszem. Ez utóbbira magyarázat lehet az ital, az előbbire már aligha. Mintha rés keletkezett volna a valóság szövetén, és kezdenének egymásba folyni a képzelt és megtörtént események.

— Josef —

1923. augusztus 23.

Mennél mélyebbre jutunk, annál nagyobb akadályokba ütközik a kitermelés. Mostanra úgy fest a bánya, mint valami feneketlen, pokolbéli katlan. Na már most nem csak úgy fest, alighanem az is. A folyton beomló rétegek és a betörő víz azon felül, hogy tovább nehezítik a kitermelés műveletét és életveszélyesek, még a költségeket is rendre növelik. A bányatulajdonos már azt fontolgatta, hogy eladja az egész kócerájt valamelyik nagy részvénytársaságnak, végül aztán egyezségre jutott a De Beersszel, és utolsó pénzét ultramodern bányagépekbe fektette. A felszínre hozott konglomerátum felaprítását immár a csatornák mentén felépített kőmalmok látják el. A felaprított kőzet az újonnan vásárolt gépekkel hajtott mosókba kerül. Az így kimosott koncentrátot különböző – szintúgy vadonatúj – rostagépek válogatják szét szemnagyság szerint. Ha azonban e modern technológia ellenére sem lendül föl a kitermelés, csődbe megy a vállalkozás, és nekiláthatunk építeni a tutajokat hazafelé.

— Marie —

1923. szeptember 1.

Viktor egész nap a mérkőzésére készült. Sötét hajnalban kelt, nyomban világot gyújtott, amivel felébresztett engem is. Először fekvőtámaszokat csinált, majd kiment, kerített egy ruhaszárító kötelet, hogy ugrókötelezzen. Az egész szoba rengett belé, és leverte a lámpát is. Utána kicsit kifújta magát és megkért, hogy tartsam előre a két tenyeremet, és azokat kezdte püfölni. Hű, de mekkorákat ütött! A negyedik ütés után elrántottam a kezemet, mert már nagyon fájt, így majdnem eltalálta az orromat. Mondtam neki, hogy nem akarom tovább csinálni, mire ő kinevetett, és a levegőbe csapkodott tovább. Fel-alá táncolt a szobában, hajlongott jobbra-balra, és pöfögő hangokat adott ki, miközben csépelte az árnyékát. Egyszer aztán véletlenül belebokszolt az ajtófélfába. Na, volt is szentségelés, de legalább felhagyott azzal az idétlen ugrándozással. Végül levezetésképpen, még egy órát futkosott a háztömb körül. Amikor pedig visszajött, mindent felfalt, hogy legyen elég energiája az esti megmérettetésre. Muszáj neki győznie.

Ma este Raymund úrfi is eljön a mérkőzésre. Nem lett volna szabad Viktornak elhívnia, mert a végén még baj lesz belőle. Reménykedtem is, hogy nemet mond, de mintha kicserélték volna a gazdámat. Egész nap feketét nyakal, cigarettát szív, iszik és eljárkál, ki tudja, hova.

Majd' minden nap részeg. Bár nem egészen úgy részeg, mint mások. Nem dülöngél, nem hőbörög, nem gajdol. Mi több, sokkal elnézőbb és türelmesebb velem, Viktort pedig egy ilyen alkalommal fogadta fel sofőrjének. Gyakran részegeskednek együtt. A múlt hónapban még a pertut is megittuk. Szegénykém már alig látott a szesztől, és természetesen mi továbbra sem tegezzük.

Aztán meg rengeteget zongorázik ilyenkor, rendesen Chopint játszik, főleg a cisz-moll noktürnt. Félelmetes. Órákon át képes klimpírozni ugyanazon opuszt: eleinte halkan, épphogy érinti a billentyűket, aztán egyszer csak beborul a haja a homlokába, mint amikor dühös, elfátyolosodik a tekintete, és egyre hangosabban, egyre vadabbul játszik. Egy óra múlva már cseng-bong az egész ház, a dal a felismerhetetlenségig torzul. Róla meg patakzik a verejték, lángol az arca, mintha hagymázban lenne. És csak játszik és játszik és csépeli a hangszert, és hozzá sem lehet szólni, mert nem hallja. Aztán hirtelen lecsapja a zongora fedelét, és csönd. Hamva sem marad az órákon át tomboló őrületnek.

De a legrosszabbak a másnapok! Látom, mennyire kínlódik, mégis egyfolytában beszél, maga sem tudja mit. Néha megesik, hogy belekezd valamibe, és a végére teljesen belezavarodik. Erre dühösen magára vágja a szobája ajtaját – ez a jobbik eset, mert ilyenkor visszafekszik –, vagy éppen hangos, önfeledt nevetésbe fúl, és tovább mondja a magáét. Mindent felborogat, kiejt a kezéből, s olykor meg velünk őrjöng, hogy nem tud tőlünk élni, mert mi mindenhol ott vagyunk, megfigyeljük, és azért születtünk, hogy zavart keltsünk körülötte. Aztán újra az üveghez nyúl, amitől hamarosan lehiggad, idővel megint jókedvre derül, leereszkedik hozzánk, és azt hangoztatja, mennyire röstelli, hogy kiabált velünk, hisz mi vagyunk az egyetlen barátai.

Alkonyattájt aztán – ha nem a zongoránál köt ki – vad készülődésbe fog: fürdőt vesz, illatosítja magát, nagy gonddal megfésülködik, leheletnyi pomádéval tartósítja frizuráját. Makulátlan öltözéket húz, egy apró szösz sem csúfíthatja öltönye fekete bársonyát, cipőjét is maga fényesíti, és nekiindul az éjszakának. Szívfájdítóan elegáns úrfi int búcsút a kapuból, és még boldognak is tetszik a miatt a két parázsló rózsa miatt, amelyet az ital, a forró fürdő és a készülődés heve fest az orcájára. Útra kél, mint egy báró, s hazatér, mint egy koldus: toprongyosan, ziláltan, karikás szemekkel, koszosan. Annyira különös és szomorú ez az egész. Mintha föladta volna önmagát. Két éve, azt hiszem, meghasadt benne valami.