Ego Sum Resurrectio et Vita: Második kötet

TIZENHETEDIK FEJEZET

— Raymund —

1923. szeptember 3.

Újabb meghívó jött Andrevonéktól. Az elmúlt esztendőben mintha a felügyelőt láttam volna a kertkapujukban, kézen fogva a kislánnyal. Mit keresett az ott? Puszta véletlen, netán elérkezett az idő, hogy beváltsa ígéretét? Most már készen állok. Tavaly még túl friss volt a trauma, nem lettem volna képes szembenézni újabb megpróbáltatásokkal. Ámbár tudat alatt már ez idő tájt ébredezett bennem valami felfoghatatlan, visszás kalandvágy, egyfajta ambivalens szenvedély a konfliktus iránt.

Hasonszőrű érzület vitt rá – no meg az ital –, hogy adott szavamat betartva ténylegesen ellátogassak sofőröm mérkőzésére. A helyszínre érkezvén Marie és Viktor tüstént elkérte magát, sofőröm az öltözőbe, cselédem a számunkra félretett tiszteletjegyekért igyekezett. Végül egyiküket sem vártam meg, megváltottam a belépőt, és arra felé vettem az irányt, amerre a fogadásokat kötik. Csakhamar eszeveszett tülekedés közepén találtam magamat. Pénzét lobogtató, ordibáló csőcselék rohamozta meg a bukmékert. Nem sokkal előttem két öltönyös tag emelte magasba a karját, mire a tömeg nyiladozni kezdett. Emezek bankók helyett rendőrigazolványt lobogtattak. Nem voltam biztos benne, nem azért jöttek-e, hogy berekesszék a meccset, mindenesetre az alkalmat kihasználva gyorsan besoroltam mögéjük. Stolz emberei végül egy-egy nagyobb összeget kockáztattak meg. Rám ügyet sem vetettek – vagy csak nem vettek észre –, mert amint megtették a tétet, igazolványaikat ismét magasra tartották, és elvonultak.

A bukméker irdatlan, nikotinsárga nyálcsomót köpött ki szivarja mellől. A tolongó massza kezdett összezárulni körülöttem. Rajtam volt a sor.

– Öööhm... – kezdtem nem túl magabiztosan.

– Mit szórakozol, ficsúr, fogadsz, vagy nem fogadsz?

– Izé... kire lehet?

– Na, tűnés, belami! Kilenc az egyhez, hogy a Tulok győz. A Karvaly esélytelen. Kilenc az egyhez, hölgyeim és uraim! – harsogta a bukméker.

– Őrá teszek – kiáltottam –, őrá!

– Teszek én rá... Kire őrá?

– Mindkettőre – jött a hirtelen ötlet. – Mindkettőre!

– Azt nem lehet. Egy ember csak egy emberre fogadhat, ez a szabály! Kilenc az egyhez, tisztelt hölgyeim és uraim...

– Azt mondtam, mindkettőre! – szögeztem le, most már határozottan, s hogy szavamnak nyomatékot adjak, egy tekintélyes pénzköteget csaptam a mellényének. – Fele-fele arányban.

– De, uram, én ezt nem engedhetem... – fúlt megilletődésbe a hangja. – Áh-á-á, kizárt...

– Kössünk üzletet: amennyiben Freud nyer, risztelünk. Én megelégszem harminc százalékkal – vetettem oda látszólagos könnyelműséggel.

– Pfú – törölgette meg a homlokát, miközben gyűjtögette a többi fogadó pénzét a nyakba akasztható kasszájába –, engem ezért kicsinálnak... Nem lehet! – próbált határozottságot erőltetni magára, ám a kísértés erősebbnek bizonyult. – De, monsieur, ha bele is mennék, önnek mi haszna származnék belőle?

– Kell a pénz vagy nem kell?

– Ha ez kitudódik, halott ember vagyok, uram. – Kikapta a pénzt a kezemből és két cetlit gyűrt a markomba. – Kilenc az egyhez, hölgyeim és uraim, kilenc az egyhez...

Esélyek ide vagy oda, Viktor az utolsó menetben egy váratlan s feltételezhetően véletlen, állcsúcsra mért balegyenessel kiütötte gigantikus ellenfelét. A nézősereg őrjöngött és kisebb tömegverekedés tört ki. Egymást és a szervezőket okolták, abcúgolták Viktort és a mérkőzésvezetőt, bundát kiáltottak, nekiestek a hozzájuk legközelebb állóknak, a felvigyázóknak.