Ego Sum Resurrectio et Vita: Második kötet

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

— Josef —

1923. december 6.

Tegnapelőtt délben elszabadult a folyó és elöntötte a bányát. Életemet meglehet, csak annak köszönhetem, hogy kötelességem egy félreértés tisztázása végett a városba szólított.

A támpillérek kilazultak, a tárnák zöme beomlott, huszonhatan, kik odalent rekedtek, az életükkel fizettek. A felszíni gépeket alámosta a víz, sokan az összeomló szerkezetek alatt lelték halálukat. Az anyagi kár átszámítva 130 000 frankra rúg. Legkevesebb három hónapba telik, amíg helyreállítjuk a károkat. Táborunkat sem kímélte az áradat, odaveszett mindenünk. Ideiglenesen a szomszédos faluban szállásoltak el bennünket, ahol is a babonás őslakosok a fehér ember bűne gyanánt róják föl az özönvizet.

Önszántukból sosem fogadták volna maguk közé csapatunkat, de őreink „mennydörgő botjaikkal" belenyugvásra bírták a törzsfőt. Én őszintén szánom ezeket az embereket, akik számára a fehér ember maga az ördög. Kiváltképp tőlem félnek, mert feltűnően sápadt bőrömmel, halottkék szememmel, fakó szőke hajammal kitűnök a többi „fehérördög" közül is. Tegnap egy csirke levágott fejét találtam a szalmazsákom alá rejtve.

1923. december 8.

Szörnyű álmom volt az éjjel, élve temettek el, és tizenkét napig hevertem a föld alatt.

Testem tehetetlen, szemem vak, légszomj gyötör, minden sejtemet átitatja a halál borzalma, de végig eszméletemnél vagyok, miközben a bennszülöttek istentelen rítusokat celebrálnak sírhantom fölött. Aztán torokszorító döfést érzek a szívem tájékán, mire fölpattannak a szemeim. A telihold fénye ömlik be a vályogviskó üvegtelen ablakán, émelyítő, fémes szag kavarja föl gyomromat, és egy félelmetes démonmaszkot viselő alakot fedezek föl az ágyam végében.

Egy bennszülött az. Kezében embert formázó bábot tart, amelynek egy hosszú tű – talán kaktusztüske – áll ki mellkasából, épp azon a ponton, ahol én a szúrást éreztem. Most éppen egy fekete zsinórt hurkol a nyaka köré, és megfeszíti.

Egy pillanatra elakad a lélegzetem, de nem merek mozdulni. Félek, azonnal megöl, ha látja, ébren vagyok. Résnyire nyílt szemhéjam mögül figyelem, mi történik. Óvatosan körbejáratom tekintetemet a kunyhóban: fekhelyem körül bűzös, égett haj szagát ontó gyertyák lángjai imbolyognak.

A varázsló hosszan kántál primitív, érthetetlen nyelvén, és a bejárat fölé függeszti a bábot. Felém indul, már itt is van. Fölhajtja a maszkját és fölém hajol. Szemeiben a pokol tüze parázslik, lehelete elviselhetetlen. Jobb mutató ujjával valami meleg, ragacsos anyaggal a kereszt jelét rajzolja a homlokomra. A nyakában lógó bőrszütyőből kevés port szór bal tenyerébe és befogja az orromat, mire automatikusan kinyílik a szám, és mélyet sóhajtok.

Abban a szekundumban rám fújja a port.

Ösztönösen félrefordítom fejemet, de még így is belélegzem belőle egy keveset. Szörnyen keserű és úgy marja a torkomat, tüdőmet, mint a kénsav. Szédülni kezdek, szemeim előtt zöld, lila és sárga körök táncolnak, s két girhes hiéna emelkedik föl ágyam előtt...

1923. december 10.

Nyolcadikán este elővett a láz, de reggelre alábbhagyott. Közérzetem is kielégítő volt, így nem maradtam aznap ágyban.

Délután aztán munka közben erős fejfájás tört rám, és többször is megszédültem. Arra gondoltam, a meleg miatt lettem rosszul, s mivel tartottam a napszúrástól, engedélyt kértem egy röpke pihenőre. Árnyékba vonultam és egy fertályóra múlva jobban lettem. Benedvesítettem egy zsebkendőt, a fejemre csomóztam, és visszamentem dolgozni.