Tale of the White Demon

|31|

"Just close your eyes and hold your breath/Because it feels right"                                         
(David Guetta-Lovers on the Sun)

Karasuma magánkívül volt az örömtől, amikor Yume másnap bejelentette neki, hogy megvan a mesterlövészük. Ezt onnan lehetett leginkább látni, hogy megdicsérte a lányt; egyszerű, de őszinte szavakkal megköszönte neki a "társadalom érdekében" tett szolgálatait; és végül, de nem utolsó sorban még nyolcezer yent is adott neki. Amikor pedig Yume szóvá tette, hogy a diákoknak nem szoktak fizetni (na, nem mintha nem örült volna a hirtelen jött pénznek, de azért mégis kíváncsi volt a váratlan jótétemény okára), a férfi csak annyit mondott, hogy ő most nem diákként, hanem bérgyilkosi minőségben segítette az emberiséget. Azok pedig nem dolgoznak ingyen. Hát jó, gondolta a lány, mikor hazafelé bandukolt az igencsak kemény, zászlószerzős tesiórával zárt nap után, legalább lesz költőpénzem az osztálykirándulásra. Ami egyébként már rendesen a nyakukon volt.

Az elutazás előtti este persze még meg kellett hallgatnia pár lesajnáló beszólást a szobatársaitól, mely szerint ők Hokkaidora mennek, de persze nekik, lúzereknek csak Kyotora futja. Aha, és majd akkor is mi leszünk a lúzerek, ha megkapjuk a tízmillió yent, igaz? Nem is figyelt rájuk túlságosan, teljes lelki nyugalommal fejezte be a könyvét végre (hátborzongatóan jól végződött, szinte libabőrös lett tőle a háta), aztán egészen addig hallgatott zenét fülhallgatóval, amíg az összes idióta liba el nem hallgatott.

Balszerencséjére még másnap, a peronon is összefutott néhányukkal, mikor a vonatukra vártak: a D osztályosok pont az előttük lévő járattal indultak, és látványosan élvezték a légkondis kocsit – egészen addig, amíg meg nem látták Bitch-senseit. Akkor ugyanis az összes lány kivétel nélkül elsárgult az irigységtől, a fiúknak pedig – de még az osztályfőnöknek is! – a szó szoros értelmében leesett az álla. És ezen még az az aprócska tény sem tudott változtatni, hogy Karasuma igencsak látványosan parancsolt rá a magát Hollywoodba képzelő angoltanárukra, hogy azonnali hatállyal öltözzön át.

-Annyira vicces, amikor így szívatják egymást – súgta oda Yume Yukikonak, aki a tegnap Korosenseitől kapott, mintegy két kilós útikönyvet próbálta a táskájába gyömöszölni (egyelőre kevés sikerrel).

-Ja, totál shippelem őket – bólogatott a fekete hajú lány.

-Szerintem is aranyosak lennének – helyeselt Kayano (ugyanis csapatonként ültek le, nagy nehezen beszuszakolva hatukat egy négyes helyre). Yume, aki már így is igen ideges volt a ténytől, hogy a helyszűke miatt szinte a teljes oldala Karmának simult, a fejét fogta.

-Ti komolyan mindent csak ebből a szempontból tudtok megközelíteni? Szörnyűek vagytok!

-Kanzaki-san nem szörnyű – motyogta Sugino, fel sem nézve az útikönyvből (amit Yume csak önvédelmi célból pakolt be – biztos volt ugyanis benne, hogy ha Red Eye netalántán meg találna hátrálni, ezzel jobb belátásra térítheti majd). Öt csapattársa döbbenten bámult rá, de beletelt néhány másodpercbe, mire ő maga is rádöbbent arra, amit mondott. Akkor viszont haladéktalanul fülig vörösödött, és zavartan próbált szépíteni:

-Amúgy nektek nem fura, hogy sehol sem látjuk Korosenseit?

Szép mentés...

-Magasságos egek! – nyögte Nagisa a résnyire nyitott ablakra mutatva. Kayano ült legközelebb a nyílászáróhoz, épp ezért ő kiáltott fel a leghangosabban, amikor megpillantotta az üvegen keresztül osztályfőnöküket, aki épp vigyorogva integetett nekik – az ablak túlsó oldaláról.

-Mit csinál maga ott? – fakadt ki Yume. Ahhoz már hozzászokott, hogy osztályfőnöke igen különös dolgokat képes művelni... na de ez egy vonat, könyörgöm, bárki megláthatja!

-Csokit vettem az állomáson, ezért kissé késve érkeztem a peronra, szóval a következő megállóig így figyelek rátok – magyarázta Korosensei.

-Nem kockázatos egy államtitoknak egy vonatra tapadva utazni? – tette fel a százmilliós kérdést Kayano.

-Ez a polip sosem fog felnőni – jegyezte meg Karma. Yume visszafordult az ablaktól, hogy a fiúra nézzen (ezúttal egyébként kivételesen az egyetértését akarta kifejezni, bár ez a későbbiek fényében már teljesen lényegtelen volt), de a vezetőnek épp ekkor jutott eszébe, hogy egy hatalmasat fékezzen. A fehér hajú lány agyán még egy pillanatra átfutott a "Dazai Osamu, ha itt akartál öngyilkos lenni, én kinyírlak"-mondat (a tavaszi szünetben ugyanis végignézte a Bungou Stray Dogs-t), de másra már nem maradt ideje, ugyanis kicsúszott a lába alól a talaj – és dacára minden bérgyilkosi egyensúlyérzékének, Karma ölében landolt.

Egy másodperc erejéig dermedten néztek egymásra. Yume úgy érezte, mintha belassulna körülötte az idő; csak a fiú arca létezett az övétől néhány centire, az aranyszínű szemei, az illata... de a következő pillanatban már – hála az égnek – helyreállt a világ normális rendje.

-Rosseb esne ezekbe a hirtelen megállásokba! – szaladt ki a száján, miközben felpattant osztálytársáról, és igyekezett a lehető legtávolabb húzódni tőle. Yukiko, Nagisa és Sugino döbbenten bámulta őket, Kayano feje gyanúsan vörösödni kezdett, Karma pedig... nos, Karma arckifejezése leginkább a meglepett zavar és a mérhetetlen önelégültség között helyezkedett el valahol félúton a fiú érzelmi palettáján.

-Na jó, megyek, veszek valami innivalót – pattant fel hirtelen Yukiko, de ahelyett, hogy minden további nélkül elviharzott volna, karon fogta barátnőjét is – Yume, gyere velem légyszi, egyedül nem tudnék elhozni hat palackot...

-Én nagyon szívesen segítek! – Sugino épphogy csak nem tisztelgett. Yukiko barátságos, de mégis határozott mosolyt küldött felé.

-Köszi, de megoldjuk mi ketten. – és máris a vagon végénél nyíló ajtóban jártak.

-Váááárjatok, én is jövök, el kell menjek mosdóba! – szaladt utánuk Kayano. Természetesen tudta, hogy itt nem lesz semmiféle italvásárlás egy darabig, de pont ezért nem volt hajlandó kihagyni az ezután következő igencsak érdekes beszélgetést. Még azt is bevállalta ennek érdekében, hogy a két lány után kell rohannia, holott ez alkalommal Yukiko igen erő tempót diktált (ami egyébként egyáltalán nem volt szokása). Neki is mentek valami toronymagas csávónak a két vagon közti átjáróban, de egy udvarias "elnézést!"-en kívül nemigen foglalkoztak vele.

-Mi a búbánatos elefántfülű hibernált sarkiróka volt ez?! – Yukiko teljesen transzba esett, Yume meg nem értette, min akadt ennyire fenn.

-Mármint...? – sandított értetlenül a fekete hajú lányra – Fékezett a sofőr, én meg elestem. Azt ne hidd, hogy direkt manővereztem magam oda – már a gondolattól is megborzongott.

-Azt vágom – legyintett türelmetlenül Yukiko – De mi volt ez a nagy egymásra bámulás? Konkrétan olyanok voltatok, mintha a következő másodpercben csókolózni akarnátok!

-Biztosíthatlak, hogy ez nem volt a tervben – rázta meg a fejét Yume. Hm, ezek szerint kívülről is látszott ez a fura kvantumprobléma, ami az idő lelassulását okozta? Érdekes...

-Attól még jól nézett ki – jelentette ki fellebbezhetetlenül Kayano, aztán kis mosollyal hozzátette – Titeket is shippellek, ha már itt tartunk.

-Borzasztóak vagytok – Yume lassan kezdte papagájnak érezni magát, de akkor is ez volt a véleménye - Inkább menjünk, vegyünk valami kólát, hiányzik a lelkiállapotomnak a koffein.