Ego Sum Resurrectio et Vita: Második kötet

HUSZONHARMADIK FEJEZET

— Marie —

1924. augusztus 23.

Az öcsém rengeteget tivornyázik az úrfival, és mindhiába téptem a számat, hogy Viktor, ne igyál, holnap egy nagyon nehéz meccs vár rád, csak legyintett hanyagul, hogy ő a legjobb, akár tökrészegen is kiáll bárkivel.

Hát ki is állt. Szemhunyásnyit sem aludt, és valóban, még csak ki sem józanodott egészen, ami a felügyelőnek is egyből szemet szúrt. De nem csak Stolztól tartottam, rettegtem, hogy Viktor odavész, mert ellenfeléről az járja, hogy képes egyetlen ökölcsapással letaglózni egy ökröt. A bunyósok közt csak úgy hívják, hogy a Hentes.

Az öltözőben a felügyelő mutatott is róla egy fotográfiát: ekkora hatalmas, buta képű, szőrös embert még életemben nem láttam. Ott állt valami karámban, egyik lábát a leütött ökrön nyugtatta, és két karját behajlítva mutatta, milyen erős. Viktor bezzeg nem ijedt meg, kiröhögte, hogy amilyen nagy marha, akkorát fog esni, és már tudta is, hogyan fogja elkalapálni. Olyan magabiztos volt! Öcsi egész lényében vibrált, alig várta, hogy végre ringbe szállhasson, már egyáltalán nem látszott rajta a kialvatlanság vagy az ital.

Hamarosan elérkezett az idő, én meg a felügyelő már a nézőtéren vártuk a kezdést. Elsőnek a Hentes lépett a kötelek közé. Élőben még félelmetesebb és csúnyább, mint a képen. Egy teljes fejjel magasabb volt Viktornál, és vagy kétszáz kilót nyomott! Hű, ha ez egyszer elkapna engem! – gondoltam. De nem engem akart elkapni, hanem Viktort. Az ökleit csókolgatta, amik akkorák voltak, mint a fejem, a levegőbe csapkodott velük, hörgött-morgott, hogy még félelmetesebbnek lássék, léptei alatt recsegett a padló. Utána jött be Viktor. Ő nem produkálta magát, csak szokás szerint vigyorgott, és kikacsintott rám a nézőtérre. Nem sokkal ezután egy kisfiú mászott a kötelek közé, krétával egy vonalat húzott a ring közepére, és intett a bunyósoknak, hogy lépjenek oda, aztán kiszaladt.

Megkondult a gong.

Viktornak hat menetben kellett helyt állnia a Hentessel szemben. Az első ötben nem sok történt, csak kerülgették egymást, Viktor hébe-hóba odasózott, amiért Stolz felügyelő kissé méltatlankodott, mivel Viktor így legfeljebb pontozással nyerhet. Végül megszólalt a hatodik gong, és felgyorsultak az események, még a felügyelő mord tekintete is bizakodóbbá vált.

A Hentes türelme a végét járta, immár egyetlen ütéssel próbálta lecsapni az öcsémet, ahogyan az ökröket szokta. Viktor eleinte hátrált, eltáncikált előle, és bal kézzel szurkálva tartotta távol magától. A Hentes erős és hatalmas volt, mint egy mangalica, de olyan tohonya meg böszme is. Viktor ezzel szemben fürge, szemfüles, és játszi könnyedséggel kerülte ki az irdatlan ökölcsapásokat. A menet vége felé a nagy melák kimerülni látszott a sok szaladgálástól, forgolódástól. Ezt Viktor is kifigyelte, és kockáztatott. Egy váratlan ugrással a melák jobb oldalára szökellt, az meg csak nézelődött, merre lehet az öcsém. És akkor Viktor úgy csapott le rá, mint egy igazi karvaly – nem hiába ez a neve a meccseken! –, már pattant is előre az ökle, amelybe a Hentes éppen beleállt. Busa feje jobbra csapódott, és megszédült.

A felügyelővel együtt ugrottunk fel a székből, úgy kiabáltunk örömünkben.

– A tied, Karvaly, üsd ki!

Abban a minutumban biztosnak tűnt öcsém győzelme. De aztán történt valami. Viktor lába talán megcsúszott egy verejtéktócsán, talán megszédült másnaposságában, mert egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Ennyi idő éppen elég volt a Hentesnek, hogy magához térjen. Jobb lábbal előrelépett és lesújtott az öcsémre. Viktor a fájdalom és a meglepetés erejétől védtelenül hagyta a fejét, karjait leeresztette, és imbolyogni kezdett. Még egy irdatlan állcsúcsra mért ütés, és Viktor ájultan terült el a ring közepén. A felügyelő olyan pofont kevert le nekem visszakézből, hogy majdnem ájultan terültem el én is. Az ülésre zuttyantam, és sírva fakadtam. De nem azért sírtam, mert megütöttek, hanem mert azt hittem, Viktornak vége. Csak hevert, mint a lőtt kutya, hiába öntötték nyakon egy vödör jeges vízzel. Úgy húzták ki a ringből: szeme felakadva, orrán-száján folyt a vér. Stolz kis híján hanyatt lökött székestül, ahogy tajtékozva lerohant a nézőtérről, én meg szaladtam utána, amint feltápászkodtam.