Ego Sum Resurrectio et Vita: Második kötet

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

— Josef —

1925. április 30.

Hetek óta nincs hír Amélia felől, holott naponta több levelet is írok. Félek, kitudódott Jadinnal való hűtlenkedésem híre. Valaki a brigádból megláthatott a kórházban, vagy később a parton, és mindent megírt neki. Minden egyes nap azt várom, mikor pattan ki menyasszonyom a faluba érkező automobilok egyikéből. Ó, te szegény Jadin, most haraggal és megvetéssel kellene gondolnom rád, de meghaltál. Így őszintén kívánom, nyugodj békében, ám imádkozz az isteneidhez, hogy balsejtésem be ne igazolódjék, mert Amélia a pokolban is rád talál. Én is imádkozom. Mindhármunkért.

1925. május 13.

Mindmáig nem érkezett válasz kedvesemtől. Már a hazatérést fontolgattam, amikor végre eloszlatták aggodalmamat. Kiderült, hogy több mint egy hónapja egyetlen levél sem hagyta el az országot. A múlt héten vagy háromszáz levelet találtak kollégáim egy korhadt fa üregében – köztük az enyémeket is –, miután kivágták tüzelőnek. Minden kétséget kizáróan az öreg bennszülött, akinek a dolga volt, hogy postafordultával hozza-vigye küldeményeinket, leáztatta a bélyegeket, a postán visszaváltotta, és italra meg dohányra költötte a pénzt, leveleinket pedig útközben behajította az említett fa odvába. Büntetéstől azonban már nem kell tartania, ugyanis még aznap feltépett torokkal találták meg egy fa gyökerei között. Szerencsétlennek még arra sem volt ideje, hogy megigya a whiskyjét, amire a legutóbbi bélyegek árát cserélte.

A fekete munkások azóta nem mernek bemenni a dzsungelbe, de még csak olyan területre sem, ahol sok a fa, mert szerintük asanbosam rejtőzködik az ágak között, az végzett az öregemberrel is. (NB. Az asanbosam emberszerű lény, kinek a fogai vasból valók, és kampós lábain a gallyakról függeszkedve vadászik az óvatlan arra járókra.) Mivel a munkások nem voltak hajlandóak bemenni az erdőbe, ránk hárult a favágás is, tüzes vassal sem lehetett őket rákényszeríteni. Majd három napra rá – egyik pillanatról a másikra – valami ritka és ismeretlen kórság ütötte föl a fejét a faluban. Az emberek éjszakai lidércnyomásokról, gyöngeségről, levertségről és szívtájéki tompa, nyomó fájdalomról adtak számot a tábori orvosnak. A fehérek meg az arabok közt is akad beteg. Van, aki már fel sem bír kelni az ágyból, mi több, egy asszony és kéthetes csecsemője hirtelen, minden különösebb előjel nélkül elhalálozott.

Természetesen a helyi lakosságnak erre is van természetfölötti magyarázata. Azt mondják, alkalmasint tévedtek az asanbosamot illetően, és tényleg valamilyen vadállat ölte meg társukat, viszont – ilyenkor mindig hagynak néhány másodperc hatásszünetet – ami az embereket tizedeli, nem más, mint a loango. Dacára, hogy a loango nem erdei démon, továbbra sem hajlandóak a fák közé menni. Szerintük elővigyázatosságból, szerintem meg tunyaságból. Éjjelente pedig a holdat kémlelik, mert, ahogy a hold dagad, úgy erősödik ez a lény.

Néhány nap múlva holdtölte, az emberek hisztérikusak. Úgy gondolják, akkor elszabadul a pokol, de nem tehetnek mást, mint imádkoznak, mert a loangót elpusztítani csak úgy lehet, ha hamuvá égetik újholdkor. Ám, ha a lángok nem emésztik el teljesen, a lény újjáéled, és szörnyű bosszút áll.

— Raymund —

1925. május 15.

Éjszakai zaklatóm egy ideje nem látogat. Talán örülnöm kellene, hogy megszabadultam a testet öltött őrülettől, mégis szinte rettegve alszom el, mert tudom, ma éjjel sem jön. Valami fertelmes űrt hagyott bennem, tátongó hiányt. Én, aki sosem féltem az elmúlástól, és napjaimat a mindent elsöprő halálvágy jegyében hajszoltam, most rettegek, mint még soha, és bármi áron élni akarok. Mi van, ha mégsem hoz megnyugvást, ha csak még nagyobb szenvedések kezdete a várva várt vég? Ha nem szép, hanem ocsmány, irtózatos és kegyetlen? Olyan gondolatok mételyezik elmémet, amelyeket leírni sem merek. Ki kell engesztelnem, vissza kell csábítanom. Azt hiszem, tudom is, mi a módja.