Ego Sum Resurrectio et Vita: Második kötet

HARMINCADIK FEJEZET

— Josef —

Kimberley bányászfalu, 1925. szeptember 27.

Ezt is megértük hát, két napja végleg sarokba állítottuk a csákányt, tegnap pedig hosszas sorban állás után felvehettük az apanázst. Egek, mennyi pénz! Leírni sem merem, mert félek, hogy felébredek. Néhány kollégám úgy döntött, repülőgép helyett szárazföldön, illetve vízen teszik meg a hazautat, mert szeretnének egy különleges és színes cikksorozatot írni a lapnak Afrikáról. Noha sokáig szabódtam – részben Amélia miatt -, végül sikerült rábeszélniük, hogy velük tartsak. Én készítem majd a fotográfiákat a cikkekhez.

Ma este nagy eszem-iszom van kilátásban, az egész brigád arra készül. Még csak délelőtt fél tíz van, de a fél banda már most pityókás, és olyan is akad, aki tökrészegen hortyog a függőágyban. Holnap virradatkor indulunk autókaravánnal Johannesburgba. Másnapos gyomrukkal, fájós fejükkel biztosan megsínylik majd a rossz utakat. Többek közt ezért is határoztam úgy, hogy jómagam nem veszek részt a tivornyán, helyette kényelmesen összecsomagolok, azután sétálok egy nagyot. Bejárom még utoljára a környéket, elbúcsúzom a tábortól, kis bányászfalunktól, a nagy, szeszélyes bányától, a munkagépektől és a Vaaltól. Viszem a kézi apparátot is és készítek jó néhány felvételt. Délután megfogalmazok Améliának egy sürgönyt, és holnap Jo'burgban fel is adom.

Szándékozom még vonatindulás előtt látogatást tenni Jadin sírjánál a missziós kórház hátsókertjében. Elbúcsúzom tőle is, el ne felejtsem! Mindenekelőtt azonban erről a papírnehezékről kell gondoskodnom itt, az asztalomon, amely jól tudjuk, mit rejt magában. (Ez volt a másik ok, amiért vonakodtam a hosszadalmas, megannyi határátkeléssel és ellenőrzéssel járó vonatozástól.) Meg fogom kérni az egyik bennszülöttet, fessen rá valami jellegzetes törzsi motívumot, hogy mintegy szuvenír gyanánt hazavihessem menyasszonyomnak.

18:45

Kis híján tragédiába torkollott a séta, és majdnem szegény Jadin sorsára jutottam. A bányához menet valami bestia – elképzelésem sincs, miféle vadállat lehetett – fölkergetett egy tamarinduszra, és két óra hosszat járkált alatta. Menekülés közben a fotómasinát elejtettem és darabokra tört, úgyhogy a képeknek lőttek, ráadásul az amulettemet is elveszítettem, valószínűleg fára mászás közben. Amíg a lombok közt rostokoltam, szedtem egy pár tamarindusz-gyümölcsöt. Hazaviszem Améliának, bár nem tudom, kibírják-e a hosszú utat? Nem baj, ha megenni már nem is lehet, legalább megnézheti, mik teremnek itt, nemkülönben a magjait is megpróbálhatnánk kicsíráztatni. Mindenesetre a kő megfestve, sürgöny megírva, utazóláda lezárva, én meg kipihenem magam ezzel a sok mesügével szemben, akik inkább alaposan elintézik magukat az indulás előtt.

Kimberley és Johannesburg között, 1925. szeptember 28.

Ahogyan várható volt, kívülem mindenki nyöszörög, fetreng és okádik, a mostani kényszerpihenőt is a szeszélyes gyomrok és bélrendszerek miatt kellett közbeiktatni. Le is szakadtunk a karavánról. Ámde ne csodálkozzunk, kollégáim egy évre elegendő fügepálinkát és pálmabort nyakaltak be előző éjjel, és nyilvánvalóan nem aludtak semmit. Megúszhattuk volna a jó gyomrot is megpróbáló zötykölődést, ha a kimberley-i pályaudvar nem áll éppen tatarozás alatt, de hiszek benne, hogy mindenért fizetni kell.

Johannesburg vasútállomás, 1925. szeptember 29.

Koránt sem volt zökkenőmentes az utunk, de a tervezettnél gyakoribb pihenők ellenére is relatíve időben és épségben megérkeztünk. Kora estére már csak néhány tíz kilométerre lehettünk Jo'burgtól, amikor sofőrünk megérkezett a falujába. Úgy döntött, hogy nem jön tovább, és a hátralévő útra a sógorára bízta a járgányt. Már az első kilométeren kiderült, hogy a kormány igen rossz kezekbe került. Az új sofőr fütyült a különféle útakadályokra. Homokbuckákra, felpattanó kövekre fittyet hányva száguldozott, járgányunk pedig baljós reccsenésekkel tiltakozott az új bánásmód ellen, fejünk egyre nagyobb lendülettel találkozgatott a tetőt helyettesítő bádoglemezzel.