Always [ Billy Hargrove ff ]

3. Az esszé

Másnap reggel arra keltem hogy valaki kopogtat az ajtómon. Tekintettem oda kaptam, és akkor láttam belépni valakit rajta széles mosollyal arcán.

- Jó reggelt! - mondta Steve, halk, lágy hangon.
- Neked is! - mondtam kómásan miközben felültem ágyamon.
- Mi volt tegnap? - tagadni nem tudta hogy mennyire aggódik. Leült mellém az ágyra, s kezét a takaró alatt lévő lábamra helyezte.
- Nem volt semmi, csak fáradt voltam. - hazudtam.
- Lizzie! - nézett rám komolyan. - Túl jól ismerlek hogy ilyenekről hazudni tudj nekem. Mesélj!
- Hargrove.. - kezdtem bele.
- Mit csinált az a pöcs? Megölöm! - váltott egyből haragosba Steve, a név hallatán.
- Inkább ne.. Johnathan ellen sem volt valami sok esélyed tavaly, pedig ő sokkal kisebb falat. - nevettem halványan.
- Naa, ezt nem vetheted be mindig ellenem! - nevetett a fiú is.
- Jól van, bocsi! - egy széles mosoly kíséretében tekintetem a barátomra kaptam.
- Na de mesélj, mi volt tegnap? - váltott arckifejezése újra, aggódalmassá.

Mindent elmeséltem neki a tegnap estéről. Mire a végére értem szemeimből már folytak a könnyek.

- Gyere ide! - mondta a fiú, s szétárta karjait. Egyből a karjaiba temettem magam, és szorosan magához ölelt.
Mikor elengedtem kezemmel letöröltem könnyeimet, és ekkor, meglátta.

- Ezt ő tette? - kapta el kezemet, amin egy kékes-lilás folt díszelgett a tegnapi eset óta.
- Nem nagy dolog! - kaptam ki kezemet övéből.
- De igen is az, Lizzie! Az az önelégült pöcs, tegnap bántott téged! Ezt nem hagyhatom annyiban!
- Steve, én kérlek, ne csinálj semmit! - néztem komolyan a fiúra.
- De Lizzie, ezt.. - nem hagytam hogy befejezze.
- Nincs de, én kérlek arra hogy ne csinálj semmit, megoldom! - még mindig komoly pillantásokat vetettem az elöttem ülőre.
- Jó, de csak miattad! - egyezett bele nehezen.
- Köszönöm! - néztem rá hálásan.

- Na és.. Beszéltetek azóta Nancyvel? - érdeklődtem.
- Még nem.. - sütötte le egyből szemeit, amint meghallotta a nevet.
- Menj, beszélj vele! Hidd el, ha nem teszed, sosem tudod meg hogy mi van.
- Igazad van, mint mindig.. - forgatta meg szemeit. - Csak nem tudom mit mondjak. - sóhajtott egy nagyot.
- Amit érzel, légy őszinte! - fogtam meg bíztatás képpen kezét.
- Jó, akkor majd holnap beszélek vele a suliban.

~~~~~

Mikor végelett az óráimnak, indultam megkeresni legjobb barátomat, mert általában együtt megyünk haza. Mivel nemrég lett vége a kosár edzésének, gondoltam elmegyek a férfi öltöző elé, hátha ott van. Oda érve őt sehol nem láttam, de Hargrove pont ott volt. Mikor megláttam gyorsan megfordultam, és elindultam a másik irányba. Futni azért nem akartam, mert az nagyon feltűnő és még bennem volt a remény hogy nem vett észre. Nyilván ezt is benésztem, mert ekkor meghallottam a fiú hangját hátam mögül közelíteni.

- Johnson! - üvöltött utánam mégegyszer, és elég hamar ott állt mellettem. Nem nagyon törődtem vele, mert őszintén szólva, pont leszarom hogy beszélni akar velem.
- Meg tudnál állni egy percre? - emelte fel kissé hangját, s elkapta kezemet ami még mindig nem a legszebb állapotában van. Most ugyan nem szorította, de nem tagadom, még mindig fájt.
- Mit akarsz? - fordúltam a fiú felé türelmetlenűl.
- Ötre megyek érted! - mondta ellekezést nem tűrve.
- Mi van? - néztem rá értetlenűl.
- Én sem akarom, ne aggódj, de szeretnék túl lenni az esszén. - nézett rám flegmán, elengedte kezemet, és elment.

Na igen, ma a csodás irodalom tanáromnak köszönhetően, Hargroveval együtt kell írnom egy esszét az elfogadásról. Őszintén szólva, nem gondoltam volna arra, hogy Billy önként oda jön hozzám hogy csináljuk meg.

A parkoló felé sétálva, megláttam legjobb barátomat, akit eddig kerestem, autójának támaszkodva.

- Azt hittem már haza mentél nélkülem! - lökte el magát az autótól, s beült a volán mögé.
- Téged kerestelek! - feleltem, mikor kinyitottam az ajtót, s beültem az anyós ülésre.