Újra hangolva- ismeretlen hangjegyek

Első fejezet: Előjegyzés🎼

május 20, csütörtök

-Tartsátok a tempót! -járkált fel-alá Gávai tanárnő kezében a telefonján megnyitott metronómmal kattogva. A kottát olvasva egyre közeledett a szólóm. A fúvósók egy tartott hanggal fejezték be, a dob pergette a zongora három erős leütött billentyűvel fejezte be. A hangok és a különböző ritmusok között ugrálva koncentráltam miközben minden szempár rám szegeződött. A hegedűm húrjai csak segítség kérően nyikorogtak volna, ha nem gyakoroltam volna egész héten, de kitartásomnak köszönhetően, Lindsey Stirlinghez közel állóan bele élve magamat szólaltattam meg a kottába írtakat. Az utolsó ütemhez érve lassítottam, majd az utolsó hangot finoman halkan lehunyt szemmel fejeztem be.

-Éééés vége! -állította meg a telefonján tempójelzést. -Jó lesz ez, de külön kérném, hogy a mélyrezesek nézzék már meg az előjegyzést! -üvöltötte már a végét a baritonkürtös és a tubás felé.

-Hogy az a jó édes! Mondtam, hogy fisz és gisz, de te nem hiszel nekem! -morgott a kürtös a tubás felé, aki inkább halkan elbújt a hangszerének korpusza mögé behúzott nyakkal.

-Katya drágám! Gyönyörű volt, mint mindig! -tárta ki felém a karját hatalmas vigyorral a fején én pedig kínos mosoly mellett próbáltam a székemmel egyé válni vagy legalábbis a kottatartó állvány mögé bújni, a többiek ideges pillantása elől.

Sosem szerettem, ha kiemeltek a tömegből, végképp, ha a többieket közben megszidják. Vagy csak szimplán a származásom miatt. Orosz nevem igen árulkodó és az ehhez hozzá tartozó fehér kerek arcom, igen élénk kék szemem, hosszú hegyes orrom. Egyedül a barna hajam üt el, amit pár hónapja festettem be, mert eléggé sápadt kinézetet adott, mint aki mindjárt meghal kábé.

Gávai tanárnő elmagyarázta a vizsga menetét amire egy hét múlva kerül sor, amit egy koncert előz majd meg. Az eligazítás után a kottáimat megragadva sietősre vettem a figurát. A hangszert finoman a tokba tettem és lezártam, a papírokat csak összehajtva a kardigánom zsebébe tömtem be és a kijárat felé rohanva, löktem ki a színház bejárati ajtaját. Az utcára kilépve vakítóan sütött a szemembe a májusi Nap. Kezemet az arcom felé téve néztem körül az utcába, keresve egy kissé öreg szürke kocsit. Fújtatva eresztettem le a kezem, konstatálva a helyzetet miszerint akkor marad a tömegközlekedés. Közben a többiek szép lassan kezdtek kiszivárogni az épületből és indultak haza felé vagy a rájuk váró autó felé, mikor egy régen látott fehér kocsi gurult be elém, a sofőr ülésen unokabáttyámmal Walterrel, aki vigyorogva integetett dizájnos szemüvege mögül.

-Walter! Hogy kerülsz ide? -pattantam be mellé az anyós ülésre.

-Tudtam, hogy most végzel, szóúltam apudnak, hogy akkor eljővök én érted. -ölelt át, én pedig vigyorogva hallgattam kissé német akcentusát.

-Mikor jöttél haza? -kötöttem be magam ő meg gázt adva elindult.

-Pár órája landolt a géjp, onnan rögtön ide jöttem. -állt meg a kereszteződésnél kitéve az indexet. -Ja meg persze előtte kitettem a fiúkat a kiadónál.

-A bandát? Mármint a World travelers? -csillant fel azonnal a szemem. Unokabátyám legújabb bandája. Ha jól tudom akkor fél éve álltak össze, azóta több nagyobb nézettségű dalt írtak és tettek fel a YouTube-ra, és nem régiben felkereste őket egy nemzetközileg is elismert kiadó szerződést ajánlva. Tudtam, hogy soká nem jönnek Magyarországra vissza tárgyalni, de azt nem, hogy pontosan mikor.

-Igen, a World travelers Magyarországon! -emelte boldogan mindkét kezét a kormányról a magasba, mármint ameddig a kocsi belső tere engedte, mire az autó jobbra kifordult a főúton.