Anabell Potter története

Part 44 - Veszekedés

- Vége a műsornak * – sziszegte Perselus. – Tetszett, amit láttál, Potter? *

Még mindig Harry karját szorongatta olyan erővel, hogy ujjai elfehéredtek, én pedig meg sem mertem mukkanni döbbenetemben.

- Ne-nem * – hebegte Harry. Perselus ajkai megremegtek az idegtől.

- Szórakoztató ember volt az apád, mi? *

- Apád? – kerekedett el a szemem, ahogy realizáltam, hogy az apánkról van szó, de Perselus felém se fordult.

- Én nem... nem tudtam... * – olyan erővel taszította el Perselus a merengőtől Harryt, hogy az öcsém dobott egy hátast a kőpadlón. Annyira megijedtem ennek láttán, hogy felsikoltottam.

- Harry! – siettem oda hozzá, hogy felsegítsem.

- Senkinek nem beszélsz arról, amit láttál! * – üvöltötte Perselus, miközben nagy nehezen sikerült felhúznom Harryt a földről.

- Nem, dehogy... * – felelte gyorsan Harry, aki ijedten hátrálni kezdett. – Nem mondom el... *

- Kotródj innen! Kifelé mind a ketten! Soha többé ne merd betenni ide a lábad, Potter! – kiáltotta, miközben felkapta a maga melletti döglött csótányos üveget és a falnak vágta. Harry amilyen gyorsan csak tudott kimenekült, én pedig az arcom elé tettem a karom, hogy eltakarjam az esetleges sebesüléstől az arcom, azonban a csuklómat eltalálta egy szilánk, amitől felszisszentem. Rápillantottam a vérző sebre, majd Perselusra néztem.

- Ez mi volt? – kérdeztem kétségbeesetten, miközben a sebemet szorongattam. Pontosan Umbridge fehérlő mondata alatt kapott el a szilánk. Perselus dühtől lihegve pillantott rám, mire az arcom elkomorodott és a könnyeimet visszatartva kimentem az ajtón, azonban én nem siettem.

Harry bizonyára fél úton realizálhatta, hogy nem futok mögötte, így miközben bezártam magam mögött az ajtót és elindultam, majdnem összeütköztünk, ahogy visszafelé futott.

- MÉGIS MIT MŰVELTÉL, HARRY?! – ordítottam el magam torkom szakadtából.

- Én... én...

- Te, mit?! – vettem lejjebb a hangom, de még mindig kiabáltam és a hangom megremegett, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp kibuggyan a szememből. – Tudod mit? Ne is mondj semmit! – kaptam elő a pálcám. – Úgyis rád fér a gyakorlás... Legilimens! – át sem gondoltam, hogy mit művelek. Túlságosan a düh vezérelt. Pont, amikor már minden jól alakult volna, jön az öcsém és elvesz tőlem mindent. Először elveszi a nyugodt éveimet a Roxfortból, a kviddicset, most pedig őt. Perselust.

A szemem előtt gyorsan peregtek az emlékképek.

Az rbf vizsga, Remus a sápadt arcával, Féregfark a hosszú egér orrával, Sirius a gőgös arcával és apám a kócos hajával, Perselus pedig a válláig érő zsíros hajával, miközben szinte már súrolja az orra a sötét varázslatok kivédése teszt lapját.

A park, ahol egy fűzfa alatt ülnek apámék, nem messze pedig a feladatlapját fussa át Perselus a szemével. Aztán ahogy apa és Sirius megközelítik Perselust, egy lefegyverző bűbájjal és egy hátráltató ártással később, pedig ahogy a fűben landol.

Ahogy Perselus megpróbál ellenállni, de messze van a pálcája, így hiába szórja a rontásokat feléjük. Ahogy apám ezután egy szappant varázsol a szájába, hogy ''kimossa a mocskos száját''.

Ezután megjelent anya, aki Perseluson akart segíteni, és apámra meg a barátaira színtiszta utálattal nézett.

- Hagyjátok békén! Mit ártott nektek? *