Egy embernyi távolság

A sorsod elől úgy tűnik nem menekülhetsz.

Aznap este egyikünk sem aludt. Mindent alaposan végig gondoltunk, majd arra a döntésre jutottunk, hogy felkeressük Zane szüleit valahogyan. Ez nem volt egyszerű, hiszen a nevüket sem tudtuk.

Reggel mindenki más irányt vett, hátha valaki ismeri őket. Nagyrészt mindenki az öreg Roberthez küldött minket, aki távoli rokonságban volt velük. Robert azt mondta nekünk, hogy az anyukáját Rosalie Morgan-nek hívják és még a telefonszámát is megtudta adni nekünk.

- Jó napot Mrs.Morgan! Khloe Price vagyok. Nem tudom ismernek e engem, de nem rég ismerkedtem meg a fiúkkal és ma kaptam egy üzenetet egy ismeretlen számtól, amiben a szemeiről küldtek egy képet ahol az arca sebes és véres volt... - Ezután felolvastam neki magát a szöveges üzenetet is.
- Szia Khloe! Hallottam már rólad Zanetől. Eltudod mondani nekünk mik történtek a napokban? Mert így sajnos nem igazán értem mi is történt pontosan.
- Mr. Wilson... - Kezdtem bele a mondanivalóba majd rám csapta a telefont. Mi történt? Nem akartam rosszat. Most mi lesz velünk?

- Rám nyomta a telefont.
- Micsoda???? Még is miért? - Láttam Leon, hogy nagyon ideges volt. Azonnal a zsebeit pakolta és neki állt cigit tekerni.
- Nyugodjatok meg egy kicsit kérlek! Szívjátok el azt a cigit és megoldjuk, de ha ennyire stresszeltek nem fog menni... - Igaza van Freyának. Valahogy meg kell nyugodnunk mert ez így nem működik.

Már a cigi végénél jártunk amikor a telefonomra újabb értesítés jött, de most nem ismeretlen volt. Rosalie Morgan volt az, Zane anyukája.
"Szia! Kérlek ne szólj senkinek, hogy beszéltünk! Ma délután 16:00-kor találkozunk a házban. Hozd a barátaitokat is."

Jelenleg még csak reggel kilenc van. Ennyi ideig nem tudunk semmit sem tenni? Mi van ha addig megölik? Vagy bármi nagyobb baja esik?
Leoék nyugodtan vártak a nappaliban tovább amikor hazaértünk. Én nem bírok ennyit várni. Nem bírok tétlenül ülni.

Megfogtam minden cuccom és egy szó nélkül kiviharzottam az ajtón. Nem sok idő elteltével már csörgött is a telefonom, üzenetek ezrei árasztottak el Leoéktól, de nem törődtem velük. Egyenesen Wilsonék házához tartottam.

Ott álltam az ajtóban és remegő kézzel nyomtam meg a csengőt. Majd ajtót nyitott Luke.
- Hát csak visszajöttél hozzám? - Kérdezte köszönés nélkül egy undorító mosoly keretében.
- Apukádat keresem.
- Minek?
- Mert.
- Nincs itthon. Nagyon fontos "elintéznivalója" van Evergreenben. Sajnos nem tudsz vele beszélni...de velem annál inkább.
- Veled nem akarok beszélni. Zane napok óta eltűnt és, ha megtudom, hogy bármi közötök van hozzá biztosan kicsinállak.
- Fenyegetőzöl? Milyen kis harcias lettél. Ennyire jó az ágyban?
- Komolyan ennyi értelmiség szorult beléd?
- Lehet nem véletlen, hogy eltűnt...mi van ha talált egy jobbat nálad? Vagy miután már eléggé megkapott most már nincs rád szüksége?
- Sosem tenne ilyet!
- Nem baj kicsi Khloe. Az én ajtóm bármikor nyitva áll előtted...meg a szobám ajtaja és az ágyam is... - Nevetett gúnyosan.
- Se te, se a házatok, se a szobád, de legfőképpen az ágyad nem érdekel. - Megfordultam, hogy itt hagyjam hiszen egy normális beszélgetést sem lehet vele folytatni, de megfogta a csuklóm.
- Ígérem, hogy most nem leszek annyira durva. - Ezzel a lendülettel pedig be is rántott maga után a házba. Felkapott és felvitt a lépcsőn. Ütöttem ahol csak értem, de nem sikerült kiszabadulnom a kezeiből. Az ágyra dobott és rám vetette magát. Nem így ismertem meg. Az igazi Luke sosem tett volna ilyet. Vagy talán nem is az volt az igazi? Hiszen annyira jól játszotta a szerepét...
Eltépte az összes ruhám és amikor már meztelenül csapkodódtam és üvöltöttem megszólalt.
- Baszki amikor ruhában voltál is jól néztél ki, de így. Hiába ordítasz, teljesen üres a ház. A kedves Zane pedig valahol Evergreenben lehet...esetleg egy erdőben, egy sikátorban, egy kukában...kitudja. Hiszen még csak most ismertem meg apám legjobb oldalát. - Majd a fülemhez hajolt és belesúgta, hogy - Nincs ki megmentsen.