Coming Home - Larry Stylinson

1.

Könnyezve, szinte sírva könyörögtem neki, hogy ne menjen. Ne menjen el, ne hagyjon itt minket, ne hagyja itt az otthonát. Tudtam, hogy veszélyes, amit csinál, ő is tudja, tisztában van vele, de emiatt nem hagyja abba a munkáját. Ezt szereti, ez az élete, de tele hazugsággal és álcákkal. Veszélyes a munkája, a gyerekeinek kénytelen hazudni, hiszen ők úgy tudják, egyszerű rendőr, én is csupán azért tudom az igazat, mert én is ilyen voltam. A munka hozott össze bennünket. Csak amíg én ott hagytam, amikor elkezdtünk családot alapítani, Louis nem tudta. Nem is akarta. Nem haragudhatok rá ezért, nem is teszem, de mindketten pontosan tudjuk, mennyire aggódok érte. Hogy a fenébe mondom el a gyerekeknek, ha az apjuk meghal? Hogyan? Én nem tudnám egyedül felnevelni Darcyt és Timet, biztos, hogy nem.

- Apuci... - hallom meg Darcy halk hangját, mire laposakat pislogva nyitogatni kezdem a szemem. Az ágy mellett áll, és a takaróm rángatja óvatosan, a macijával a kezében.

- Édesem... - morgom rekedt, mély hangon, miközben felemelem a fejem, hogy megnézzem az időt. Éjfél múlt. - Miért nem alszol, kicsim? - bűnbánóan néz rám hatalmas zöld szemeivel, a sarkán dőlöngél, pedig nem is haragszom rá, tudja jól, mert olyankor nem így beszélek.

- Nem tudok...Hiányzik apu. - mondja szomorúan, mire elmosolyodva sóhajtok egyet.

- Nekem is, baba, de szeretnéd, hogy büszke legyen rád, igaz? - hevesen bólogat kérdésemre, ezért folytatom. - Akkor gyere ide, és aludj vissza ügyesen. - mászok arrébb, hogy beférjen elém az ágyba. Izgatottan bemászik mellém, jól betakargatom, majd szorosan átölelem a macijával együtt. - Jó éjt, kincsem. - suttogom a hajába puszilva.

- Jó éjt, apuci. - motyogja már félálomban. Bárcsak én is ilyen könnyen aludnék Lou nélkül. Persze vele pár perc alatt az álmok világába jutok, de ha nincs mellettem bármilyen okból kifolyólag, csak nézek ki a fejemből, forgolódok, és annyira nehezen alszok el...

Bárcsak itt lennél, Lou...