Mit tegyünk?

600 17 1
                                    

- Te mit szeretnél?
- Mondtam neked, hogy akárhogyan is döntesz én melletted vagyok. Ha a baba nem tőlem van akkor is. Legalább ő had élhessen teljes életet velünk. Nem úgy, mint ahogyan én...
Imádom ezt a fiút. Nem tudom készen állok e erre, de a tudat, hogy Zanenel együtt nevelhetem fel a közös gyermekeim valahogy minden más érzést felül múl.

Később találkoztunk Leoékkal akik szintén Zane nyakába ugrottak örömükben, majd elmondtuk nekik a hírt...
- Hűh Khloe. Nagyon sajnálom...Segítünk neked mindenben. Elkísérünk...abortuszra is ha szeretnéd.
- Megtartom. - Jelentettem ki amire mindannyian elsápadtak. Zanenek pedig könnyek gyűltek a szemeibe...Most már tudom mit akart jobban...Igazából ez leginkább csak egy taktika volt, hogy megtudjam mi a helyes válasz a fejemben lévő kérdésre. Arra viszont nem gondoltam, hogy utánna közölnöm is kell vele azt, hogy ez amúgy nem is volt igaz.
A nap többi részében leginkább ezen aggódtam. Nem mondtam neki semmit, de muszáj lesz. Arra a döntésre jutottam, hogy megvárom amikor már csak ketten leszünk.

Este értünk csak Zane házához, de én már az ajtón is remegve léptem be, pedig egész nap próbáltam felkészíteni magam erre az "eseményre". Rose az étkezőasztalnál ült szemüvegben a laptopja előtt. Köszöntem neki és Zane után vettem az irányt a szobájába. Zane nem is köszönt az anyjának. Elsétált mellette, mintha ott se lenne. Még egy pillantást sem vetett rá...
Amikor a szobába értünk az ágyra ültem és a földre bambulva próbáltam magam rávenni arra, hogy megszólaljak.
-Olyan feszült vagy ma!? Valami baj van?
-Nemm...csak nem tudom.
- Figyelj! Khloe...megértem, hogy rettegsz. Ez egy nagyon nagy dolog. Egy életre szól, de ha úgy érzed tényleg készen vagy erre a feladatra akkor én itt vagyok melletted. Támogatlak bármiben és egy csodás életet fogunk neki adni. Azért mert én már sosem kaphatom ezt meg.
- De nem vagyok biztos abban, hogy akarom ezt. Nagyon fiatal vagyok Zane. Az iskolával mi lesz?
- Magántanulók leszünk. Mondtam, hogy anyukámék addig támogatnak ameddig tanulok és az unokájukat...meg méginkább. Nekik nem számít a pénzt...hiszen van elég. Ha már semmi mást nem adnak nekem akkor legalább ezt az egyet adják meg. Had legyen most már nekem is egy családom végre...
Annyira megindított a beszéde, hogy nem bírtam magammal tovább. Annyira közel akartam magamhoz tudni amennyire csak lehet. Ezt pedig egy módon érhetem el igazán....Ezután az ágyra nyomtam.
- Nem nem nem most nem! Biztos, hogy nem! - Zane visszautasít? Undorítóvá váltam a szemében...ez biztos.
- Undorító lettem igaz?
- Mi? Miért lennél undorító? Tökéletes vagy számomra.
- Azért mert Luke..
- Jézusom ne gondolj ilyenekre kérlek! Még hallani is rossz. Csodás vagy! Nekem ez az egész dolog undorító, amit veled tettek, de te közel sem vagy az. Csak féltem, hogy fájni fog...vagy valami galibát okozok odalent...
- Már nem fogsz.
Ezzel a lendülettel pedig le is vettem a pólóját. Végig nyaltam a mellkasát. Lehúztam a többi ruháját is és az ágyékát puszilgattam. Már nem bírta tovább, maga alá rántott.
- Megörülök tőled!
Lerántotta a ruháim megfordított és mögém térdelt. Belém hatolt a kezeim pedig összerogytak. A derekamat fogta és szép lassan egyre beljebb tolta.
- Nem fáj?
- Nem.
Majd mozgásba kezdett. Egyre gyorsabb lett és amint meglátta mennyire élvezem olyan tempóra váltott, mint egy vadállat. Hirtelen megfogott az ölébe ültetett és a fülemhez hajolt.
- Bebiztosítom, hogy az enyém legyen! - Húzott egy mocskos mosolyt a szájára.
Nem sokkal később pedig egyszerre élveztünk el. Ő bennem én meg rajta...

Egy embernyi távolságDonde viven las historias. Descúbrelo ahora