Az Élet Zenéje

1

Az eső lett a világ tengere, betöltött eget és földet. A fényszórók két kúpot vágtak a homályba, de bár a fények középen összeértek és előrevetültek, nem oszlathatták el a közös feketeséget. Az éjszaka és az erdő szövetséget kötött. Az autó a kanyarokban majdnem megcsúszott - vagy csak Jungkook érezte így? Mindenesetre hol fékezett, hol gyorsított, pedig maga sem tudta, mi lenne jobb. Gyorsan odaérni, vagy egyáltalán nem? 

Látóterében minden pillanatban ezer és ezer esőcsepp zuhant alá. Az út kanyargott, már lefelé jött a hegyről. Tenyere izzadt, de ezt is csak később vette észre. Egyáltalán, most mindennel késésben volt. Amikor csörgött az a telefon a szerkesztőségben, először azt hitte, már a Bizottság... De nem. A pályázati eredményekre még várnia kellett. Nem is közölték előre, pontosan mikor hirdetnek végeredményt. Valami azt súgta, ő fog nyerni, vagy rosszabb esetben elhozza a második díjat. Az sem lenne rossz, végre felfigyelnének a nevére... De egy másik érzés, a mindig pontosan rejtegetett pesszimizmus meg azt sugallta, ezúttal sem sikerült. Hiszen mióta kínlódik már! 

Pedig most sikerülnie kell! Huszonnyolc éves lesz hamarosan, hát nem várhat. El kell indulnia. Amerre elindult, hamis út volt, kényszerből választotta. Nem vagyok én igazi újságíró, mondogatta olykor barátainak. Barátok? Most maga elé meredt a sötétben, és keserűen elhúzta a száját. Csak néha együtt érző, máskor meg kárörvendő mellékszereplői az életének, amelyben ő természetesen főszereplő. 

Volt, ahol nemcsak zuhogott az eső, hanem még erős szél is fújt. Amikor a kocsi kibukkant egy erdőből, oldalról megrohanta, valósággal letámadta egy szélroham. Jungkook erősen belekapaszkodott a kormányba, igyekezett egyenesben tartani a kocsit. Még jó, hogy nem jött szembe senki - a felezővonalon sodródott vissza, majdnem az útpadkára. Kevesen közlekednek ilyenkor. A műszerfal világító számlapjára pillantott; hajnal kettő múlt. Három előtt biztos nem ér oda. Ha ugyan oda akar érni... 

Jungkook levette a lábát a gázpedálról. A jármű azonnal lassulni kezdett. De éppen akkor eltűntek az esőcseppek. Amikor befutott a következő erdőbe - két oldalt fasorok vigyázták a nedvesen csillogó aszfaltcsíkot -, mégis elmúltak a kétségei. Jó lett volna megállni, pihenni egy percet, aztán elegáns és főleg nagyon is határozott mozdulattal megfordítani az autót, és előbb lassan, majd mind gyorsabban haladni visszafelé. Hazamenni, felejteni, és nem gondolni többet erre az egész szerencsétlen ügyre. 

A lába azonban nem engedelmeskedett, hisz ez nem parancs volt, csupán kósza ábránd. Határozatlan, elfoszló gondolat, inkább vágyakozás. Valami mégis azt súgta, mennie kell. Nem húzhatja ki magát a dologból, ha már eddig is benne volt. Ajkába harapott. Szeretett volna nem gondolkodni, inkább zenét hallgatott. Szólt a rádió, már mióta elindult, de annyira elfoglalták a gondolatai, hogy nem is hallotta. Ismeretlen klasszikus darab volt - persze, csak neki ismeretlen. Talán egy vonós négyes. Egy percre átadta magát a zene elringató hullámainak. A kamarazenének is van színe, tudta. Mélybarna a csellók hangja, valamivel világosabb a hegedűké. Igaz, a hegedű néha teljesen fehérre változik a magasabb hangtartományokban...

Kis faluhoz közeledett, látta a névtábláját, de már egy másodperccel később nem emlékezett a nevére. Elhúzott a hallgatag, sötét házak között. A falu teljesen kihalt volt, néhány villanyoszlop meredezett a magasba, talán csak azért, hogy kalapjuk alól sárgás fényt szórjanak egy kis körre, a talajra. A fények voltak az emberek, a lakók. 

Aztán megint homály vette körül, de mostmár nem esett. Az út mégis nedves volt, hát nem sietett. Félt a haláltól, mint minden alkotó ember. Messze még az idő, mondogatta magában görcsösen. Így is sejtjeibe lopózott az akarat: élni. Élni. 

A város még vagy félórányira volt tőle. A lejtő lassan véget ért, elmaradoztak a hegyek. Hamarosan meglátja a fénytengert. Csak körülbelül tudta, hová kell mennie az utcák rengetegében. Elhessegette a gondolatot, hogy majd keresgélnie kell a célt egy éjjeli, idegen városban. 

A rádióban véget ért a zene, valaki monoton, idegesítő hangon beszélt. Jungkook elzárta a rádiót. Azonnal rárohant a csönd; a motor állandó zaját már nem is hallotta. És nem védekezhetett az emlékek ellen sem.