Sírig és tovább (BEFEJEZETT)

16. A katona

Kránicz András szemszöge

Hajnalban még senki nem volt az utakon, ezért viszonylag csendben autóztunk haza. Úgy éreztem magam, mintha a felhők felett járnék. Erik mellettem az anyósülésen szunyókált, egy-egy piros lámpánál megállva gyönyörködtem benne, mert számomra ő tényleg gyönyörű volt. Most először engedtem meg magamnak, hogy alaposan megnézzem ilyen szemmel is. Vékony, szálkás alkata volt, kicsit csontos vállai. Kimondottan szép arca. Az álla vonala nem túl markáns, de egyenes és finom ívű. Az orra körül egy kicsit szeplős volt még szeptemberben, de a tél közeledtével a kis foltocskák eltűntek. Nem csodáltam, hogy népszerű a lányoknál. Főleg, ha ébren van, és rájuk néz azzal az ellenállhatatlan zöld szemével.

Fogalmam sem volt, hogy miért pont én kellek neki ennyire. Messze nem voltam feddhetetlen, és elképzelésem sincs, hogy hogyan viszonyuljak hozzá, ha felébred. Kicsit zavart, hogy el kellett mondanom neki a függőségem teljes történetét, de ugyanakkor úgy gondoltam, hogy sokkal jobb az, ha tőlem tudja meg, mintha esetleg a szüleimtől, vagy ne adj Isten Kornéltól hallaná az ő nézőpontjuk szerint.

Alighogy leparkoltam a ház elé, megrezzent a telefonom. Viktor minden reggel, mielőtt reggelizett, írt, hogy minden rendben van vele és Renátával. Örültem neki, hogy vigyáz a lányra, de szokatlan volt tőle, hogy ilyen korán megébred. Tudtommal szabadnapos, a szabadnapjain pedig rendszerint délig alszik.

Kikapcsoltam a biztonsági övem, és Erikhez fordultam, aki még mindig békésen aludt. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy egyszerűen csak finoman felrázom, ahogy szoktam, de hamar elvetettem az ötletet, hiszen mi jelenleg hivatalosan együtt vagyunk. Fogalmam sincs, hogy miért kérdeztem meg akkor, hogy járna-e velem. Valószínűleg magával ragadott a hely és a helyzet hangulata, az érzés, hogy csak ketten vagyunk a világban, nincsenek kötelességek vagy problémák. A valóságban viszont voltak. Nem tudom, hogy meddig leszünk mi, és mikor változunk vissza egyszer csak te és énné, de úgy döntöttem, hogy nem stresszelek rajta túlságosan. Ha el akar hagyni, majd elhagy, addig is én lennék a legostobább a földön, ha nem élvezném ki a kapcsolatunk minden pillanatát, bármeddig is tart.

Odahajoltam felé és egy finom csókot leheltem a szájára. Ezután az arccsontját becézve haladtam a nyaka felé, amire nyöszörögve megébredt. Elhúzódtam tőle, ő pedig hitetlenkedve, elkerekedett szemekkel meredt rám.

– Nem álmodtam, ugye? – kérdezte szinte suttogva.

– Attól függ, hogy mit – vigyorogtam rá. – Ha arra gondolsz, hogy megcsókoltál az este, és most egy pár vagyunk, azt nem álmodtad.

Nevethetnékem támadt, ahogyan szinte drámaian, megkönnyebbülten felsóhajtott. Bepakoltunk a kocsiból a lakásba, majd egy gyors, egyelőre még nem közös zuhany után beájultunk az ágyba.

Kora délután tértem magamhoz, még Erik előtt.

Kikászálódtam az ágyból, gyorsan ettem egyet a maradék szendvicsek közül és megetettem az igen erősen felháborodott macskát is. Szegény, ma kicsit késett a reggeli.

Vállalható állapotba hoztam magam, és elhatároztam, hogy átcsengetek a szüleimhez. Jobb, ha tőlem tudják meg. Nem különösebben érdekelt a véleményük a témáról és az esetleges ítélkezésük, de azt nem akartam, hogy akármi véletlenül Eriken csapódjon le. Elég nehéz lesz neki velem enélkül is. Ezenkívül nyilván szeretném, ha a szüleim elfogadnák őt, én pedig nem egy több éves kapcsolatban tervezem egyáltalán elindítani a folyamatot. Essenek csak most túl a sokkon, amíg friss. Mondjuk, ez még tényleg túl friss volt.

Lendületesen kopogtattam a szüleim ajtaján. Igyekeztem finoman, de minden igyekezetem ellenére soha nem tudtam megtanulni normálisan kopogni. Hiába próbálom, valahogy mindig durvára és erőszakosra sikerül. Ennek rengeteg hátrányát éreztem, de legalább a szüleim biztosan tudták, hogy én kopogok.